1932 júniusában született egy tízgyermekes, szegény munkáscsalád második gyermekeként. A néhány éves bukaresti kitérőtől eltekintve mindig Kolozsváron élt, szerelmese volt a gyönyörű városnak, pedig nem mindig a legszebb része jutott neki: gyermekkorában leginkább a külvárosi szegénynegyedek, a Kövespad, az Írisztelep környéke. Édesapja pék volt, édesanyja háztartásbeli. Alkalmi munkákból éltek, örök létbizonytalanságban, amelyet iszákos apja örökös elégedetlensége és dühkitörései tetéztek.

„A szülőföld hársillatú szorongás” – talán ebből a mindig készenlétben álló, kisfiúi riadtságból ered a mondat, amely egyúttal szerelmi vallomás a Házsongárdhoz is, amelynek fénye és illata betöltötte ezt a gyerekkort. 

A jó eszű fiút 1943-ban részben kiemelik ebből a környezetből, bentlakásos diák lesz az ősi református kollégiumban, „amelynek ablakában sápadtan izzó arccal könyökölt Apáczai Csere János” szelleme. A tanulás vitathatatlan öröme mellett sok keserű élménnyel is gazdagodott, amelyet regényében, novelláiban is feldolgozott. Az iskolai önképzőkör ifjúságának jóvoltából – amely pénzügyi alapot teremtett két szegény sorsú munkáscsaládból való fiú taníttatására – ő lehetett az egyik ingyenes diák, akit mindenki ismert. Főleg arról, hogy még késő ősszel is rövidnadrágban járt, és a sóvár éhségtől megalázottan figyelte boldogabb osztálytársait, akiknek mindennap csomagoltak uzsonnát. 

Szépírói munkássága egy viszonylag kiforrott kötettel kezdődött 1963-ban. A Forrás-sorozatban megjelent Csendes utca novelláinak témája tulajdonképpen saját története is, a nagyon mélyről jött, minden baniért keményen megdolgozó, gyermekeikért spóroló szülők és a már jobb életre vágyó, de sokszor hálátlan újabb generáció között feszülő ellentétről ír.

Egy interjúban így fogalmazta meg ezt: „Ami izgalmas volt, ami felemelt, ami megrendített vagy mélységesen lesújtott, az mind az első 15-20 esztendő alatt történt velem.” Többek közt egy háború is „történt vele” ekkor, amely kettévágta tanulmányait, megfosztotta kedvenc tanítójától. Tizenkét évesen pikolófiúnak állt a vasúti restibe három évre, és napszámba járt kapálni, téglát pakolni. Életét ekkor is a világra nyitott kíváncsiság és az olvasás mentette meg, ami segített neki elemelkedni a valóságtól. No meg a sajátos istenhit, amely egész életében végigkísérte. 

Vegyésztechnikusi diplomát szerzett, közben már újságoknak dolgozott: 1953-tól 1955-ig az Igazság, majd Bukarestben a Falvak Dolgozó Népe és az Ifjúmunkás folyóirat szerkesztőségében. 1953-ban vették fel a Bolyai Tudományegyetem filológia szakára, amelynek látogatás nélküli hallgatója lett, de tanulmányait végül nem fejezte be.

Ebben az időben még keresi a helyét, lumpol és sodródik, végül jó sorsa összehozza egy könnyen kacagó, fekete szemű lánnyal, akinek tartózkodási helyét kalandos körülmények között kinyomozva, szépen fogalmazott levélben kéri meg a kezét. Bár sokan féltik tőle, a karakán Kovács Julika igent mond Bálint Tibornak, és 1962-ben egybekelnek. 1963-ban az író máris újabb novelláskötettel jelentkezik, dúl benne a tettvágy, bár nehezen szabadul a múlt kísértő árnyaitól, és sokszor az italban keres menedéket. 

A szoba-konyhás társbérletbe megérkezik két kislányuk, Nóra, majd Ágnes Júlia; napsugaras napok és keserű órák hullámverése ringatja a sokat évődő, sokat vitázó házaspárt, no meg a humor mindig előrelendítő ereje. Ezeknek az éveknek a nehézségeiről, az íráshoz szükséges nyugalom hiányáról, a szobából konyhába, konyhából szobába pakolgatott munkaállomás kényelmetlenségeiről és ötszáz oldalnyi tűzbe dobott kéziratról kacagva-dühösen emlékezik meg a Nyargaló ihlet című vallomásos esszékötetében.

Az ihletett munkában megzavart író mint a vízzel leöntött, sercegő platni…

Nehezen egyeztethető szerepek, hiszen elsősorban ő is hűséges férj, önfeláldozó apa, igaz barát igyekszik lenni, ügyeket intéz, lótva fut, közben meg kézirattal tömött táskájába felelőtlenül mindenféle töppedt gyümölcsöt meg vércsöppes húsokat gyömöszköl, ha netán egy piac mellett vezet az útja (ez utóbbit nyilván mindig megbánja). Hábi-Szádihoz hasonlóan küzd a mindennapi egyensúly megteremtésével.

1967-től lett kicsit könnyebb a sora, amikor bekerült a Napsugár pipafüst- és cigarettaszagú szerkesztőségébe. Napközben gyerekeknek írt a jó hangulatú zsinatban, esténként otthon regényein dolgozott. Az első Forrás-nemzedék megbecsült tagja lett, olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár. Befogadja az irodalmi élet, jó barátai Páskándi Géza és Láng Gusztáv, akikkel szerényen fel is osztják maguk közt: Páskándi a költő, Tibike az író, Láng Gusztáv pedig kritikus lesz. Egyszóval inspiráló ez a szellemi közeg. Júliával keretet kapnak a napok, rendeződni látszik az érzelmi bizonytalanság, amely a zaklatott gyerekkort jellemezte. Nagy társasági életet élnek, táncolnak, énekelnek, ebben az időben még öröm a váratlan vendég, Tibor halászlét főz és anekdotázik, sőt valóságos irodalmi, politikai kiselőadásokat tart, amiket a többiek élvezettel hallgatnak. 

Fotó: Kántor László

És jön a legnagyobb siker, 1969-ben szinte berobban a köztudatba Zokogó majom című groteszk és lírai életírásával.

A múltból, ahol a Szamos menti vasgyár koromfekete és a porcelángyár örökfehér pora összekeveredik, és a színes kavalkád szabályos arcképcsarnokká, tablóvá nemesül, kilépnek a családtagok, rokonok, szomszédok alakjaiból gyúrt figurák. A habókos ötletekkel előálló, kemény öklű apa, az angyali szelídségű, önfeláldozó anya és a mindig mesélő, álomvilágban élő Böske alakja is önéletrajzi ihletettségű. Hektor, ez a cipószájú Chaplin elálló füleivel és falevél alakú arcával szintén átkacsázott néhányszor Bálint Tibor életén, később már főleg csak tarhálni járt vissza hozzá, kísérteni Kálmánkát. Őt, aki józan eszének, szorgalmának és tehetségének köszönhetően, ki tudott emelkedni, hírlapíró lett belőle – a regényben és a valóságban is. 

Több száz alakot mozgató, kollázsszerű életstratégiák jelennek meg a nagyregény lapjain megesett cigány lányok, alamuszi pincérek, részeges zenészek, toprongyos handlék képében. Mándy Iván világával rokon ez, erdélyi Mátyás tér, és a Rozsdatemető kilátástalansága is, drámai sűrűségű, novellisztikus líraiságba oltva.

Mert Bálint Tibor lélekkel ír, de nem búskomor lélekkel, mint Mándy (noha Dosztojevszkijtől ő is sokat tanult), és a Zokogó majomban nyoma sincs annak a már-már szenvtelenné csupaszított szikárságnak, ahogy Fejes Endre vonultatja fel a szereplőit. Nem szegénységszagú irodalmat akart csinálni, hanem a nehézségek mellett valódi örömeikkel, vágyaikkal, álmaikkal együtt bemutatni azt az abszurd életet, amit a legnagyobb nyomorban éltek a külvárosi családok az 1950-es évekig.

Mert álmai még a legszegényebb embernek is vannak.

Bálint Tibor szereplői is gazdagságról, tiszta ágyneműről, nagy találmányról vagy csak a tavaszról álmodoznak, amikor már nem kell fázni a kitaposott félcipőben. A reménykedés, a gyermeki hit mozgatja alakjait, ami talán saját, ártatlanság utáni vágyából fakadt, amelyet gyerekként csak Isten közelében, Sári néni imaházában élhetett meg. 

A jól eltalált jellemábrázolás tömör és hiteles dialógusokra épül, emellett erőssége a képiség, amely friss és képzeletgazdag költőiséggel párosulva láttat: a gépírónő „ujjai ugrásra kész kis fehér macskák” a billentyűk fölött, és a kovászos uborka „egy kanna erjedt fény” az udvaron. Káprázatos. 

A könyv anyagi biztonságot és elismertséget is hoz neki, és a felejthetetlen színházi sikert a Kolozsvári Magyar Színházban 1972 őszén.

A Sánta angyalok utcáját Szabó József rendezte, szövegkönyvét Bálint írta; ünneplik plasztikus mondatait és a nagy, fehér, lírai térben kibontakozó drámát, amit évekig telt házzal játszanak. Újabb átdorbézolt éjszakák jönnek, bódulat és nagy röhögések Páskándiékkal az Ursus sörözőben, utána pedig a kiüresedett másnapok, a gyötrődés; a múlt valamiért nem engedi, mindig visszahúzza. 

Talán nem véletlen, hogy későbbi novellásköteteiben is ebből a nem feldolgozható, kegyetlen szegénysorsból merít, de hiba volna Bálint Tiborra csak „egy-ügyű” íróként tekinteni, hisz közben ontja szeretnivalóan emberséges meséit a gyerekeknek, megálmodja a felejthetetlen Robot Robit, a science fiction irodalom olvasóközönsége pedig ma is számon tartja az Önkéntes rózsák Sodomában írójaként. 

A Kenyér és gyertyalángban (1975) adja ki a Szabadság hasábjain megjelentett Arcképek a köröm hátán sorozatot, amelyben megkapóan találó íróportrékat brillíroz néhány sorban, egyúttal bepillantást engedve irodalmi tájékozódásába is. Mint korosztálya legtöbbjének, neki is József Attila volt „a költő”, és mindenekfölött állnak a nagy oroszok. „Számomra a legnagyobb irodalmi élményt az orosz klasszikusok jelentették”, mégpedig az „igéző részletek miatt”. A lélek démoni mélységeivel szembesítő Dosztojevszkij, a szereplőinek minden gondolatfoszlányát feltérképező Tolsztoj és Csehov, akinek individualizációs technikájáról, stilisztikájának keresetlen és utánozhatatlan egyszerűségéről több helyütt is megemlékezik.

Fontos tájékozódási pont még Balzac, akinek Emberi színjátékát „sziklahegybe faragott, összefüggő szoborcsoporthoz” hasonlítja, és csodálva megszállott szenvedélytől fűtött alakjaiból felépült regénykatedrálisát, határozottan kiáll a nagyregény mellett. 

Ebben az időben fordít románból is, Eugen Barbu A gödör című regényével rácsodálkozik a „boldog utcák mögött rejtőző peremkerületek” ismerős világára, amely Kolozsváron és Bukarestben is ugyanaz, mint bárhol másutt a világon.

Ez a fajta szociális érzékenység, előítélettől mentes kíváncsiság, amely nem tesz különbséget ember és ember között származás alapján, már a Zokogó majomban is megjelenik, amely a többnemzetiségű térben sem feszeget identitáskérdéseket. A kisembernek – mindegy, hogy zsidó, román, cigány vagy kiféle – nem sok beleszólása van a „rázuhanó” történelembe, hisz a SAS-behívók, a főbelövetés réme és a nagy aszály utáni éhhalál mindenkit sújtott, és még a rendszer kiszolgálói is eredendően nyomorultak voltak ezen a szinten.

Bálint Tibor fölöttük sem mond ítéletet, meghagyva ezt a teret az olvasónak.

Biztosan ez a didaktikamentesség is az oka, hogy témái ellenére sem lett belőle proletáríró, sokkal egyetemesebb igazságokat tudott kifejezni ezzel a művészi elfogulatlansággal. 

Sorra nyeri a díjakat (a Román Írószövetség Prózadíja, Déry Tibor-díj, a Krúdy Alapítvány díja, Pezsgő-díj, Kritikusok díja; felsorolni is nehéz), közben dolgozik a második nagyregényén. A Zarándoklás a panaszfalhoz 1978-ban jelenik meg.

Ez a kötet időben folytatása a Zokogó majomnak, Bárány Lajos, ez a vakhit és aljas ösztönök közt vergődő, groteszk figura itt is megjelenik. Az ötvenes évek fojtogató reménytelensége egy telepen, egy szadista néptanácsi titkár vezetésével, tanulatlan káderek és lezüllött, amorális figurák szerepeltetésével a torz szovjet–román diktatúra parafrázisa, amelyben minden emberi és nemes cselekedet hiábavalónak bizonyul, a segítőkészség, a humánum ellehetetlenített, és csak az üldözötti szerep marad.

Nehéz az azonosulás ezekkel a passzív hősökkel, a vértelen gépírónő, a becsületes orvos vagy Teréz alakja nem sokat tompít a „fakólilára mosult köpenyű” elmebetegek, visszeres lábú, részeg perverzek és egyéb, ösztönlényként láttatott, egzaltált alakok rémisztő panoptikumában. Mintha végleg eltűnt volna az a kedvesen megértő humor, amivel a Zokogó majomban kezelte a hőseit, és csak a bizarrság, a borzalom maradt. 

1996-ban készült el a trilógia befejező része, utolsó nagy nekifutása, a Bábel toronyháza, amely tovább fokozza a karikatúraszerűen kidomborított gyarlóság haláltáncát, de a morbid társadalomkritika érezhetően átveszi az alakok kidolgozásának fáradtságát. A Bodor Pál által méltatott „barackmag-keserűségből” kökény lesz, hisz az 1960-as évektől 1989-ig megírt 25 év diktatúrájának történetével dolgozik, amelyben őt is vegzálják, követik, beidézik a szekusok, például elsőszülött lánya esküvőjének másnapjára, csak hogy biztosan önfeledt legyen az ünneplés.

Az emlékek nem adnak megnyugvást, ahogy a jelen sem.

A Hóstát helyén blokkházak épülnek, a közösségek szétzilálódnak, a barátokat megverik, bebörtönzik. A mindenkit egyaránt sújtó élelmiszer- és energiahiány, otthonában az örökös ujjakat fagyasztó hideg, az egzisztenciális szorongás éveinek megidézése is ez a könyv, miközben az eszelős rendszer abszurditását a végletekig fokozva igyekszik nevetségessé tenni azt. 

Felismerhető történelmi alakokat szerepeltet, nemcsak a két diktátort, Gorgo D. Gorgót (Gheorghe Gheorghiu-Dej), aki a tisztogatások során elszórta a „félelem fekete magvait”, hanem az annak termését learató Hamudius alakjában Ceausecut és nejét vagy az állambiztonsági szolgálatok fejét, Pacsni Papát (Pacepa tábornokot) is könnyedén beazonosíthatjuk.

A Fáraók szintjének irrealitása mellett megjelennek Szamosvár/Kolozsvár peremkerületének lakói, az öngyilkosságba kergetett egyetemi tanár, a lerongyolódott fuvaros, a púpos hölgyfodrász és persze a feslett lányok Mamuka bordélyházában. Közülük is a megesett kis cseléd, Sánta Mária (Santa Maria) magasztosul fel, aki bár nem egy Molnár Ferenc-i értelemben vett szentimentális cselédlány, de mégis mindig megkönyörül.

Van irgalom, van megbocsátás.

Ez végigvonul a regényen, még akkor is, ha nem felejthetünk, és az elveszett emlékekből sem nyerhető semmiféle megnyugvás vagy pozitív lezárás. 

Haláláig számtalan lapban publikál, novellái, karcolatai jelennek meg a Forrás, a Mozgó Világ és a Tiszatáj hasábjain is, de hangja érezhetően elkomorul, és egész életét végigkísérő szorongása is felerősödik, amit már az alkohol sem tud enyhíteni többé. 

1998-ban megkapja a József Attila-díjat, 2002-ben Kossuth-díjra is előterjesztik, de ezt már nem éri meg. Pedig várta, remélte az elismerést Magyarországról is, mert fontosnak érezte, hogy az összmagyarságnak is érthetően, befogadhatóan alkosson.

Ezt a vágyat írói ars poeticaként fogalmazza meg a Nyargaló ihletben:

„Öntudatlanul is e kétely szorongat, valahányszor a határokon túl bennünket, erdélyi írókat azért dicsérnek, mert szépen írunk. Ilyenkor feszengve gondolom: igen, bizonyára így van, de ha így van, elég nagy átok ez rajtunk. Mert nem szépen kellene írnunk, hanem egyszerűen és világosan, s jobban szeretném, ha szamócaillatú szavaink helyett pontos leírásainkat csodálná a világ.”

Azt gondolom, sikerült neki. Bálint Tibor úgy tudott lelke velejéig kolozsvári, erdélyi lenni, hogy közben sokkal tágasabb teret fogott be életművével. Végtelenül igaznak érzem Szakolczay Lajos irodalomtörténész a Mindenen áttörő szivárvány című, poétai ihletettségű méltatását Bálint Tibor műveiről:

„Mindenik lázban fogant álomhajó. Amelyeknek a tengerük Erdély, ám az óceánjuk az egyetemesség.”

Szilágyi Diána

Az írás a Magyar Kultúra magazin 2022/1. számában jelent meg.

Nyitókép: Wikipédia/Kántor László