A kiállítás megnyitója alkalmából rengeteg ember sereglett össze a Műcsarnok előterében: a tömeg azt bizonyította, Andrej Tarkovszkij művészete halhatatlan és minden filmkedvelőre hatást gyakorol. Enyedi Ildikó filmrendező is erre a tényre mutatott rá megnyitó beszédében és elmondta: megszeppent, mikor felkérték arra, hogy ő nyissa meg a kiállítást, hiszen nem tudta elképzelni, mit mondhatna ő Tarkovszkijról, vagyis arról a filmrendezőről, akivel számos kiváló és elkötelezett filmes szakember foglalkozott és foglalkozik. ?Én képtelen vagyok más szemszögből beszélni róla, mint kollégáról, filmkészítőről. Kis hal vagyok ugyanabban az óceánban, amelyben ő a nagy fehér bálna. De a fehér bálnáknak sem könnyű?: őket sem kerüli el a nehézség, a küzdelem, a kockázat, a belső feszültség ? emelte ki Enyedi Ildikó, majd így folytatta: ?mindannyian kétkezi munkások vagyunk és hiszünk abban, hogy hosszú-hosszú ideig tartó csapatmunkával létrehozunk valamit?, ami a megfoghatatlan és összetett örömről szól. Arról, amikor a néző a sötétben ülve egyszer csak magára ismer, a saját életére és szorongásaira, ugyanakkor egyszerre hálásan meg is lepődik valami újtól, sohasem látottól. És e kettő, a meglepő és az otthonos keverékében megnyílik a lelke. ?De addig harcolni kell: hogy hány méter nyersanyag legyen, hogy engedélyezik-e, hogy ki legyen az operatőr? (a Tükör című film elkészítését a forgatókönyv személyessége miatt az elsőként felkért operatőr nem vállalta ? a szerk.). ?Szóval sok egyszerű, mindennapi döntés és küszködés során készül minden mű. Így készült ez a csodálatos film is, a Tükör? ? mondta a rendezőnő, aki elárulta: ez a legkedvesebb Tarkovszkij-filmje.
Ebben az alkotásban Tarkovszkij őszintén mesél múltjáról, saját életéről, filmje pedig minden néző számára katartikus és lüktető. Ugyanakkor a rendező nemcsak magából ad valamit, hanem arra is rámutat: az ember valamiként minden egyes embertársához kapcsolódik a Földön. Enyedi Ildikó beszédét Tarkovszkij édesapjának egyik, a Tükörben is elhangzó versével zárta és kiemelte: ?erős apák fiainak mindig nehéz meghatározniuk magukat?, Andrej Tarkovszkij azonban, sokakkal ellentétben nem eltávolodott költő szülőjétől, hanem beengedte őt a saját ?így jöttem? filmjébe, a Tükörbe.
Erről álmodtam én
Erről álmodtam én, és erről álmodom,
És egyszer még talán álmomban újra látom,
Mert minden körbejár, s megmutatja az álom
Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.
Ott, messze-messze, túl a földgömb hajlatán,
Hullám hullám nyomán ront part felé a tenger,
S hullámokon lebeg csillag, madár s az ember,
S álom, való, halál ? hullám hullám nyomán.
Voltam, vagyok s leszek ? a napokat se mérem,
A létezés csoda, s a lét csodás ölében
Világ árvája, én, bizton megülhetek,
Tükrök közt, egymagam ? s mámor ködébe tűnnek
A fénylő városok s a kéklő tengerek,
S mint síró gyermeket, anyám ölébe ültet.
Az Emlékek tükre című kiállításon hatvan darab családi fotó, valamint a Tükör forgatásán készült fénykép mellett Tarkovszkij édesapjának, Arszenyij Trakovszkij költőnek egy-egy versrészlete is olvasható. A kiállítás kurátora a filmrendező fia, Andrej A. Tarkovszkij, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke volt, aki a megnyitón elmondta: mostanra már körülbelül húsz éve foglalkozik apja hagyatékának feldolgozásával, de csak nemrégiben találta meg a ?30-as években készült fényképeket, amelyekből sokkal több minden derült ki számára apja gyerekkoráról, mint amit személyes beszélgetéseik során tudott meg. A film fő vázát ezek, a kiállításon is látható, régi családi fotók adták meg, ugyanakkor a költészetnek, egész pontosan nagyapja verseinek is nagy szerep jutott az alkotásban ? emelte ki Andrej A. Tarkovszkij, aki a tárlat ismertetőjében legalább olyan őszintén szólítja meg az embert, ahogyan azt édesapja teszi a Tükörben.
?Egy napon, amikor a családi emlékeket rendezgettem, mélyen megérintett egy papírdoboz látványa, tele ódon, megsárgult borítékkal, bennük gondosan összekötött régi üveglemezek. Ismertem ugyan a történetüket, de ezeket a negatívokat rendezgetve ? az üveglapokon fodrozódik az emulzió, akár egy régi tükör kopott ezüstje, néhány tönkrement már az évek során ? újra eltöltött az érzés, hogy elmerülök az időben, apám gyermekkorában, a fekete-fehér, sötét képeken megjelenő harmincas évekbeli Oroszországban. Magukkal ragadtak az emlékek, melyek nem a valóságot tükrözik már, csak helyszíneket és embereket a távoli múltból.? Mi, nézők, Tarkovszkij kedvelői ennek az emlékezni vágyásnak köszönhetjük, hogy betekintést nyerhetünk az orosz rendező életének egy szakaszába. Hogy új szemszögből láthatjuk a mestert, aki mára már talán nem is fehér bálna, hanem maga az óceán.
Az Emlékek tükre című kiállítás december 10-éig tekinthető meg a Műcsarnokban.
Tóth Eszter
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
