Tarr Hajnalka dekonstruálja a valóságot, hogy az így keletkező képfragmentumokból teljesen új vizuális minőségeket alkosson.
A Tarr Hajnalka In vitro című kiállításán szereplő hét üvegmozaik az alkotó vezérmotívumait vonultatja fel: a műveken fekete síkból, növényekből és az Értelmező kéziszótárból álló motívumkincs egészül ki a művészt és korábbi műveit ábrázoló mozaikokkal. E hét műben tetten érhetjük Tarr legfontosabb kérdésfelvetéseit.
Intenzív élmény kap el, amikor belépünk a kiállítótérbe. A kiállított munkák ebben a szűk térben erős hatást gyakorolnak ránk, szinte beszippantanak. Az első pillanatban olyan érzetet keltenek, mintha szőttesek lennének, amelyek izgalmát a különféle sűrűsödő-ritkuló mintázatok, a szekvenciális ismétlődések adják. Ha távolról nézzük őket, nem is vagyunk képesek a részleteket felfejteni, hanem egészben látjuk az alkotásokat. Bizonyos távolságból csak absztrakt mintákból álló elemeket veszünk észre, amelyek mozgalmas látvánnyá állnak össze. A különféle minták egymással folytatott párbeszéde rendkívül dinamikussá teszi ezeket a kompozíciókat:
a művek mozogni kezdenek a szemünk előtt.
De ha közelebb lépünk a mozaiktáblákhoz, egyre inkább lelassulnak, és egyre jobban kitűnnek a különféle apróbb részletek. Észrevesszük, hogy amiket korábban absztrakt struktúrákként érzékeltünk, azok nagyon is konkrét és a valóságból vett dolgok részletei. Ezen a kiállításon Tarr Hajnalka magánmitológiájának legfontosabb vezérmotívumai köszönnek vissza. Az egyik munkán az Értelmező kéziszótár kötetei és felhasított lapjai, a másikon egy futónövény levelei burjánzanak. Ezek egészülnek ki a művész portréival és aktjaival, valamint a korábbi műveit újrafelhasználó mozaikokkal.
Rendkívül izgalmas, ahogy Tarr felépíti a kompozícióit. Az adott fotót vagy képet először elemeire szedi, dekonstruálja, majd újfajta vizuális minőséget épít belőlük. A kiállítás címe, az In vitro a biológiában ismert eljárási folyamattal hozza párhuzamba ezt a képalkotási folyamatot: ahogy a biológus „az üvegben”, úgy bontja Tarr a képein elemeire a valóságot, majd a mozaikdarabkákból egészen új valóságot épít.
A kiindulási alap dokumentarista jellege, valamint a képfragmentumokből felépülő újfajta látvány hatalmas feszültséget teremt. Ez adja e munkák izgalmát.
Tarr a munkáival analizálja az őt körülvevő valóságot és önmagát. Az Értelmező kéziszótár fontos jelkép az életművében, a kiállítás bevezetőjében is hangsúlyozzák, hogy ezek a kötetek „a minket körülvevő jelenségek megértésére tett emberi erőfeszítés szimbólumaiként jelennek meg”. Tarr a maga teljességében kívánja értelmezni a világot, emiatt bontja elemeire, bízva abban, hogy a részek majd egésszé állnak össze. Ám ahogy közben ráébred, hogy a valóság a maga teljességében nem megismerhető. Nem létezik egy nagy narratíva, hanem csak folyamatosan változó egyéni valóságok vannak, amelyek bizonyos pontokon egymásba kapaszkodnak. Az Értelmező kézszótár szavaiból épített kollektív tudástár csak illúzió, a világ nem leírható és nem megfogható a kötet lapjain szereplő absztrakt fogalmak segítségével.
Ezt az állítást erősíti az a két munka is, amelyek keretét az Értelmező kéziszótár egyes szavait és szótöredékeit tartalmazó mozaikok adják. Tarr ezekkel a kontextusukból kiszakított fragmentumokkal öleli körül korábbi szénrajzait, amelyeket néhány évvel korábban Berlinben készített. Az absztrakt szénrajzok az alkotó lelkiállapotát tükröző mentális portrékként foghatók fel. Ahogy most kiegészülnek az analizált, elemeikre bontott szócikkekkel, a folyamatosan változó egyéni valóság mindig jellemző képeivé válnak.
Különösen érdekes az, hogy Tarr e korábbi szénrajzait is dekonstruálja, így felismerhetetlenné, beazonosíthatatlanná válnak. Kicsit az az érzésünk, mintha távolságot akarna képezni önmaga és a korábbi munkái között. A lelkiállapot, amelyben azok a szénrajzok születtek, már nem visszahívható, csupán a múlt konzerválódott emléke, amelynek valóságtartalma ma már nem megismerhető.
Tarr nemcsak a világot, hanem önmagát is elemeire bontja, szigorú analízis alá veti.
– Ki vagyok én? – teszi fel ezt az első primitívnek tűnő, valójában mégis esszenciális kérdést. A saját testét és arcát felhasználó mozaikok az ego komplett megismerésének vágyából fakadnak, és annak kudarcával érnek véget. Nem tudom magam teljes mértékben megismerni, mert a belső énem – amit én gondolok magamról – és a külső énem – az, amit mások látnak belőlem – nem ugyanaz. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy tudom, ki vagyok, elemeimre hullok, és újabb személlyé állok össze. A magamról való tudás is pillanatnyi, folyton változó.
Az organikus emberi formák és a geometrikus alakzatok egymásmellettisége Izgalmas feszültséget teremt ezeken a kompozíciókon.
A statikus pózok a geometrikus absztrahálás során megmozdulnak, dinamikussá válnak. Az arc mozogni kezd, az ülő alak testrészei lendületet vesznek. És ez azért is nagyon érdekes, mert Tarr másik munkáján hasonló történik, mégis egészen más érzetünk van: a szerteágazó, burjánzó növény képe geometrikus rendbe záródik, statikussá válik. Itt az a lélegzetelállító, ahogyan a zöld levelek, az organikus formák középen összesűrűsödnek, majd a széleken fokozatosan ritkulni kezdenek. A természet és az ember ősi kapcsolatát idézi fel bennünk a növények és az emberi testrészek találkozása: ezek a mozaikok az ember és a természet közötti szerves, szétbonthatatlan egységről beszélnek. E szimbiózis azonban a kép szélei felé haladva megtörik: ember és természet egyre távolabb kerül egymástól.
A kiállítás a járványügyi korlátozások feloldását követően március 26-ig látogatható az acb Attachmentben.
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
A műtárgyfotókat a művész jóvoltából tesszük közzé.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
