Az ablakredőnyök zárta, sivár komorságot árasztó szobában fiatal nő vajúdik a vetett ágyon. Elvetél. Viaskodik a szüléssel és a halállal. A kezdet és vég egybeesésének tragikus metszéspontja máris a tetőponton indítja Tihanyi László operáját.
Tragikus hangvételű zene sűríti drámává a szülést, amely ezúttal nem az élet kezdetét, hanem a végét jelenti. A kulisszák mögött, valahol a végtelenben, angyalok kórusa fogadja az elvetélt magzatot. Latin nyelven éneklő gyermekkórus, akár a misékben (karigazgató: Strausz Kálmán és Thész Gabriella). Földöntúli harmóniában oldja a szemünk láttára zajló tragédia disszonáns iszonyatát. A magányosan haldokló Mathilde fájdalmas áriába fojtja súlyos bánatát. Megfáradt lelkének háborgását a szerző vezényelte MR Zenekar vibrálóan érzékeny játéka fejezi ki. Mathilde képében Sevan Manoukian oktávokon átívelő, nagy monológgal fölérő vízióiban soha föl nem cseperedő fiáról meditál. Múltjáról, balul sikerült házasságáról, mely ide vezetett. Korosodó, hozzá nem illő férfihez ment nőül, csak hogy alacsony sorából kiemelkedjék. Anyósa, aki egyetlen fiát ötvenegyéves koráig pszichés rémuralma alatt tartotta, mindkettejük életét megmérgezi.
Az önző és túlzott anyai szeretet torzítja el Félicité lelkét, minden megnyilvánulásában fiáért, kettejük megrögzött kapcsolatáért retteg. Katonásan rövid áriáiban, melyek inkább felcsattanások, replikák, fenyegető megszólalások a mezzoszoprán Hanna Schaer hangján, rideg és zárt lényének kérlelhetetlenségét ismerjük meg. Az opera címadó szereplője, az Anyaisten csakugyan uralja a hangulatot.
A Nobel-díjas Francois Mauriac Genitrix című kisregényének alapján írta Anyaisten című kamaraoperáját Tihanyi László, melynek ősbemutatóját tavaly novemberben tartották a Bordeaux-i Operaházban hatalmas sikerrel. Magyarországi bemutatóját az ottani előadás szereplőivel, díszleteiben látjuk viszont, a Magyar Rádió Zenekarának, Énekkarának és Gyermekkórusának közreműködésével, akik - kivált a klasszikus repertoártól igencsak elütő, bonyolult hangszereléssel - sikerrel birkóznak, s a fuvós fach és az ütőhangszeresek partitúra igényelte, szokatlan túltengése ellenére, egyfajta tragikus egyensúly, harmónia áramlik a zenekari árokból. Már első hallásra bizarr, ám könnyen befogadható zenével találkozunk.
A komponista valahol azt nyilatkozta: "hosszú ideje magamban vizuálisan látom a kozmosz működését. A folyamatot, amely számomra mindig a kozmoszt, a világmindenséget jelenti. Ennek a zenében való megjelenítése folyamatosan jelen van darabjaimban. Keresem azokat a zenei eszközöket, amelyekkel (...) nem priméren zenei jellegű gondolataimat, asszociációimat, vagy akár vizuális benyomásaimat megjeleníthetem." És csakugyan: az Anyaisten hangszerelésében ez könnyen tetten érhető. Mintha különös, testtelen Űrben lebegnének a szereplők, akik maguk is magányos bolygókba zárt lelkekként keringenek a Kozmoszban, szemlátomást-hallomást céltalanul.
A szerző vall arról is, hogy akkordstruktúrákat, hangszín-kombinációkat társít az egyes szereplőkhöz, akiknek karaktere, a maguk, regényből kiemelt, lecsupaszított párbeszédével, meglehetősen árnyalatlan. A folyamatosan tragikus hangvételű áriák, meg az őket váltó, szikár énekbeszéd - Marie, a szolgáló például (vélhetőleg életének hétköznapi prózaiságát nyomatékosítandó) kizárólag így szólal meg - a szereplők befelé fordulását, a lelkek magányos örvénylését fejezi ki, a sűrű szövésű, gyönyörű zenével.
Az orchestra olykor egyenesen kísérteties atmoszférát teremt.
A Garonne-parti kisváros pályaudvarának közelében játszódó opera őrlődő szereplőinek életterébe az éjszakai zajok is beszüremlenek, vonatzakatolás, tolatás konkrét hangeffektusa hasít a magányukba, a zenekari szövetbe beleszövődik a csalogány hangja, a vagonok kattogása, a kutyaugatás - egyfajta a valóság és a szimbolikussá nőtt létkonfliktusok kontrasztjaként. A férfifőszereplő, Fernand, az Anyaistennek kiszolgáltatott öreggyerek, az Anyaistennek magát gyáván alárendelő nyárspolgár, aki csak kiadásokban és bevételekben tud gondolkodni, a basszbariton Jean-Manuel Candenot alakításában függetlenségre gyáva, ám önállóságra vágyó, önös öregfiú, akinek házassága óhatatlanul kisiklik, s mire ráébred tragikus vétségére és anyja Mathilde-dal szembeni, mérgező áskálódására, fejére olvasván vádjait - anyját is pusztulásba kergeti. A halottas ágy mellett Duluc, a család orvosbarátja (Cristophe Berry) mondja ki a tragikus konklúziót tárgyilagos, józanságot sugalló tenoráriájában - mint egyfajta narrátor.
Jóllehet, az opera három főszereplője közül kettő meghal, az egymást követő, múltidéző jelenetekben a két nő "tovább él", beleszól a dialógusokba, monológokba, és duettben, trióban énekli tovább megrögzött gondolatainak szólamát, méghozzá, gyermekek hangján, az utolsó jelenetekben egyenesen megsokszorozódva.
A rendező Christine Dormoy puritán színpadon puritán játékot igényel a szereplőktől, akik sorsuk terhe alatt alig mozdulnak, vagy épp csak vonszolják magukat. Párhuzamos vágányokon haladnak egymás mellett, anélkül, hogy egymást valaha is megérthetnék. Tragédiájuk a közlésképtelenség. A díszlettervező Philippe Marioge ugyan expresszívebb színpadképet is teremthetett volna, a hat, párhuzamos, barna erkélyajtó redőnyének föl- és lehúzása váltakoztatja a helyszíneket, attól függően, hogy lesötétítik vagy kivilágosítják a játékteret. Minden sivár, sötét és nyomasztó. "Kihunyt a Nap-asszony, fia, a kizökkent föld, a semmiben kereng" - éneklik. Az egyetlen, ami résnyi reménysugarat kínál a tömör tragédiában: az angyalok kórusa, a gyermekhalált megváltó égi kisdedek harmonikus, békét sugalló karéneke, akik a tisztaság, a földi lélekörvénylések, poklok drámai disszonanciáján fölülemelkedve, transzcendens nyugalommal kecsegtetnek.
Megszületett az elmúlt húsz esztendő legszebb magyar operája.