IV. Béla a muhi ütközet után nyugat felé menekült. Először Pozsonyban állapodott meg, ahonnan Frigyes osztrák herceg átcsalta saját földjére, a szomszédos Hainburgba, és szorult helyzetét kihasználva kicsikarta tőle három magyar vármegye átengedését. Tőle megszabadulva a király délnek fordult. Zágrábban magához vette feleségét és gyermekeit, elhozatta a kincstárát Székesfehérvárról, és kíséretével a dalmát tengerpartra vonult. Megfelelő menedéknek végül Trogir (Trau) városát találta, amelyet kőfalak védtek, ráadásul a parthoz közel egy kis szigeten feküdt. Félelme nem volt indokolatlan, mert a tatárok egyik fő célja valóban a "kelár" vagyis a király kézre kerítése volt. Miután 1242. elején átkeltek a befagyott Dunán, március elején megjelentek a parton Trogirral szemben. Már az ostromot fontolgatták, amikor híre jött a nagykán halálának, ami hazatérésre késztette őket. Béla ekkorra már nejével együtt megfogadta, hogy ha ők és országuk túlélik a tatár veszélyt, születendő gyermeküket Istennek ajánlják. Így lett később apáca, majd szent, Margit leányukból, aki hónapok múlva, még horvát földön látta meg a napvilágot.
