Megkerülhetetlen, amit pedig meg szeretnék kerülni.
Március 16. igazi ünnep volt, zavartalan napsütés, háborítatlan tavasz. Szinte megkönnyebbülten rajzottak ki az emberek főváros szerte. Kék ég, nyíló virágok, felhőtlen nap. Tökéletes idill.
A Várban nagy nyüzsgés, mégis béke. A Nemzeti Galéria körül virágszőnyeg, néhány árus, néptáncosok forgataga, mellettük mégis jelentős tömeg furakodott - be a múzeumba. A Nemzeti Galéria volt a helyszíne a 27. Tavaszi Fesztivál nyitó ünnepségének.
A fesztivál annak idején a Turisztikai Hivatal ötlete volt, hogy felpezsdítsék a holt szezont. Mára a világ egyik legrangosabb ünnepévé nőtte ki magát, hatalmas, az idén 128 produkcióból álló kínálattal, hat hétig tartó eseménysorozattal és óriási közönséggel, melynek 33 százalékát külföldiek tették ki - tavaly.
Most megint meg kellene kerülnöm a megkerülhetetlent, így csak annyit: remélhetjük csupán, hogy nem omlik össze Déva váraként, amit 27 éven át felépítettünk, és nem maradnak riadtan távol a nyugalomra, és kizárólag művészi izgalmakra vágyó turisták. Hogy nem lesz Budapesten a tavasz újra holt szezon.
De nem ez volt az egyetlen ok, amiért összegyűltünk a Galéria előcsarnokában. Születésnapját ünnepli a Nemzeti Galéria: az ötvenediket. Nem koros még, sőt, múzeumi léptékkel mérve kamaszkorát éli, hisz Magyarországon az első múzeumot (a Nemzetit) Széchényi Ferenc 1802-ben, azaz 200 éve alapította.
Kamasznak mindenesetre jól megtermett és szakmailag is rendkívül sikeres. Már évek óta tartó együttműködésben a Tavaszi Fesztivállal a Nemzeti Galéria is minden évben kirukkol egy emlékezetes kiállítással.
Az idei a meglehetősen rejtélyes és homályos A festmény ideje címet viseli. Az alcím - Az újraértelmezett hagyomány - már többet elárul. Pompás ötlet köré szerveződik a több teremben és még a folyosón is gyűrűző, rendkívül látványos, izgalmas és érdekes kiállítás: a múlt és a jelen találkozása köré. Festők, szellemiségek, stílusok, művek találkozása, átívelése korokon, ez a vezérgondolat. Nem mester és tanítványa képei állnak párban, mert hogy párok, kisebb csoportok füzére alkotja a kiállítást. Ennél csavarosabb a dolog: mai festők és választott példaképeik alkotásai láthatók egymás mellett. A mai festők zömmel a Sensaria Csoport tagjai, az ő ötletükből és kezdeményezésükre született a kiállítás. Láthatóak a Csoport tiszteletbeli tagjainak, és néhány más meghívott alkotónak a művei is, és mellettük mindenhol az ihlető, a példakép, a kedvcsináló, a minta. A mester.
A festmény ideje örök. A festmény időtlen. Ha fizikailag nem pusztul el, értékei évszázadokon átvezetik a nézőt, a rajongót, a követőt. De ezen az időtlen időn belül van-e zártabb intervallum? Találkoznak-e kisebb nagyobb géniuszok? Hogyan folytatódnak a hagyományok? Tetten érhető-e az inspiráció, a másik, újabbkori művészre tett hatás, és ha igen, hogyan? Gondolatban, stílusban vagy színben, az ecset vagy a téma kezelésében? Hogyan jutottunk el Giottótól Rembrandtig, Monet-tól Picassóig és tőle, mondjuk Lőrincz Tamásig? Hogyan épül egymásra ezer év művészete? Az irodalomban epigonnak nevezik a nagy előd szolgai utánzását. Hatalmas a kockázata hát egy másik művész jellegzetességeit tovább vinni, ha még annyira tetszik is a művésznek. De ha soha senki nem másolta, utánozta volna az újabb stílusokat, még ma is a giottói merev, ikonszerű ábrázolásnál tartanánk. Ha nem lettek volna csoportok, iskolák, művésztelepek, nem lettek volna egymásra hatások, együtt, egyszerre újítások, egyhelyben állna a képzőművészet.
Mégis meghökkentő ez a kiállítás. Művész és ihletőjének egymásba karolása sokféle formát ölt a falakon. Nem csupán távoli derengés, emlékeztető színek vagy témák, hanem teljes párhuzamok sora készteti alapos szemlélődésre a látogatót. Stílusjáték, műhelygyakorlat és áttételesebb azonosságok, hatások, párhuzamok sorjáznak egymás mellett. Meghökkentő, hogy a mesterek sora az ismeretlen középkori művészek maiakra tett hatásától indul, ennek több szép példájából csak az egyik Balogh Zsófia gyönyörűséges Madonna-szobra. Meghökkentő, mondom, mert mielőtt a kiállítást láttam volna, úgy véltem, mai művészek főként kortárs művészektől merítenek ihletet. De nem így van.
Meglepő, hogy kimondottan sok kép ihlető párja a XIX. században született (de van persze bőven XX. századi is). Sok a Ferenczy Károly-, Csók István-, Szinyei Merse-, id. Markó Károly-festmény, és mellettük mai párjuk: Konkoly Gyula, László Dávid, Kovács Lehel és más művészek nem nosztalgikus, nagyon mai képei. A rokonság mégis tetten érhető. A rokonság néha a témaazonosság, egészen az azonos címig, azonos témáig, azonos képkivágásig, pózig, szemszögig, színvilágig. A legteljesebb párhuzamra példa László Dániel és Csontváry kettőse. Utóbbi 1902-ben, előbbi 2002-ben, azaz láthatóan a százéves évfordulón szándékosan készített "másolat". Mindkét kép a Selmecbánya látképe címet viseli, szinte teljes mása a mai a réginek, mégis más. Csontváryé fotószerűbb, tisztább, aprólékosabb, Lászlóé jóval szélesebb ecsetvonású, ettől mozgalmasabb, dinamikusabb hatást kelt. Konkoly Gyula kemény, szinte brutálisan élesen, fotószerűen megvilágított képei ezzel szemben távolabb kerültek hangulatukban és megvalósításukban a választott mesteréitől. Pipacsos képe Szinyei hasonló festménye mellett a mai kor keményebb, kendőzetlenebb vonásait tükrözi. Meglepett ez a nagyszámú játék a hasonlóságokkal, mint Lajta Gábor és Ferenczy Károly, Balogh Gyula, László Dávid és Csók István, és még rengeteg páros között. Sokkal áttételesebb kapcsolódásokra számítottam. Olyasmire, mint Kondor Attila és Mednyánszky képei között látható. Azaz nem látható. Tettenérhető hasonlóság nincs Kondor oszlopai és Mednyánszky portréja között, de a mester nyilván hatott utódára, nyilván adott neki olyat, amiből az ő mai művészete kinőtt. Mint ahogy finomabb az áttűnés egyik nagy kedvencem, Farkas István vad, expresszív képei és László Dániel visszafogottabb, letompítottabb tájképei között.
Elég is a felsorolásból, az ízelítőből. Megér néhány órányi mosolyt és meditációt A festmény ideje. Döntsék el, játék-e mindez vagy valóság. Van-e igazi híd múlt és jelen között. Ott van-e Csontváryban az ősi Mária-szobor, és Csontváry ott van-e a maiakban? Mert a mában ott van mindez.
