Constanza Macras, az argentin származású, Berlinben élő koreográfus-rendező sorozatban gyártja a Mindenre nyitottanhoz hasonló színpadi produkciókat. A Big in Bombay, a Hell on Earth vagy a ? Der Faust-díjat is elnyert ? Megalopolis mind egy-egy aktuális társadalmi problémára koncentrálva hívja fel a figyelmet a közvetlen környezetünkben létező identitásbeli másságra. A szociológiai kérdésekre híresen fogékony társulat ezúttal a romákkal, az európai társadalmakba történő beilleszkedésük nehézségeivel foglalkozik. Ha nem is túlságosan mélyen, ha nem is túlságosan artisztikusan ? mégis katartikusan.
Nyilván nem kis kihívás profikat és amatőröket egyenlő értékű játszóvá emelni egy adott produkcióban és a rendezői feladat nehézségeit csak hatványozza, hogy a három különböző ország ? Szlovákia, Cseh- és Magyarország ? kisebbségeiből érkező, színészekké/táncosokká avanzsáló civiljeit kell összefogni egy projektmunka keretében ? emiatt elnézhetőek az apróbb hibák, és az egyszerűbb rendezői rutinmegoldások is.
Constanza Macras tehetségét dicséri, hogy bár sok mindenben épít a jól bevált színpadi fogásokra, tartalmilag rengeteg sztereotípiát használ, összességében mégsem válik hatásvadásszá, hanem fordulatos, élvezhető produkciót hoz létre. Ez azért is különösen érdekes, mert a közös koreográfiák alapvetően nem jutnak messzebb a divattáncok mozgásvilágánál. A videoklipek hangulatát idéző, térformaváltás nélküli, frontba táncolt, húszfős össztáncok önmagukban sekélyesek vagy idegenek lehetnének a napjaink társadalmi jelenségeire reflektáló előadásban ? mégis jól működnek. Hatalmas erő szabadul fel a színpadon, a táncolók majd? kirúgják a ház oldalát, árad a jókedv, ami a nézőkre is átragad, szól az indie-pop, húzza a minőségi zenekar, később felhangzik az amerikai dance-sláger ? ilyen fergeteges hangulat régen lehetett a Trafóban! Közben pedig fontos üzenetet rejt a rendező a "sorok" közé: az összetartozást. Egyrészt felhívja a figyelmet a cigány közösség határokon átnyúló, masszív tradicionális kötelékére, amely által ezer éves tradíciót ? nyelvet, babonát, művészetet, szokásokat ? sikerült átmenteniük a 21. századba, másrészt pedig jelzi, hogy mindannyian egy fajhoz tartozunk, az emberiséghez.
Az előadásban nehéz ugyanazt látni, mint amit a mellettünk ülő néző lát. Ha belefeledkezünk például egy központi akcióba, könnyen elkerülheti a figyelmünket egy-egy humoros kép. Például az életnagyságú, felnyergelt zebra és az azon zajló háttéresemények: amikor egy nagytestű táncos fiú aléltan fekszik alatta és az óvónő a jószág hátára pattan, vagy amikor a szegény műanyag állat fülén piros tűsarkú lóg. A Mercédesznek álcázott, Louis Vuitton-emblémával ellátott Lada személygépkocsit már nehezebb szem elől téveszteni. Az előadás azzal a sztereotip képpel indul, ahogyan a teljes roma család az autóban nyomorog, majd amikor sikerül parkoláskor nekitolatni egy bádogháznak, bábeli zűrzavarban ugrál ki a teljes rokonság ajtón és ablakon.
A Mindenre nyitottanban könnyű csupán a romantikus romakép felszínes csillogását élvezni. Könnyű elragadtatottan belefeledkezni a profikat megszégyenítő, bravúros férfi/fiúszólókba, a vérbő táncokat bemutató, kígyótestű, elegáns mozgású, bronzbőrű nőkbe, akik mellett a fehér táncosok sótlan fadarabnak tűnnek. Macras óvatos, csak felvillanásokban mutatja meg az árnyoldalt. Rövid, verbális, személyes önvallomásokban mondják el szomorú történeteiket a civil szereplők, az egyetlen ellenpont az osztrák nő, aki komolyan küzd önmaga érzéseivel, mert őszintén szeretné elfogadni a másságot, de a piszkos ruha látványa, a sajátos testszag undorítja. Egyszerre nevetséges és szánalmas elfojtott rasszizmusával; ebben a közösségben ő a kirívó ? élére vasalt szoknyájával, korlátok közé szorított merevségével, a szabad szellem teljes hiányával.
Az amerikai neo-hippi lány oppozíciója, aki könyvből ismeri a romákat és meghatóan ártatlan ámulattal áradozik a cigányok misztériumvilágáról, a jósasszonyok varázsgömbjéről, a csodás színű ruháikról, az indiai rokonságukról ? egészen addig, amíg dokumentumfilm-forgatás közben meg nem verik operatőrét egy cigánytelepen. Panaszából azonban a romák fehér emberekkel szembeni bizalmatlansága cseng ki.
Macras tehát több szemszögből láttat egy kényes kérdést, csakúgy, mint a nemrég Budapesten járt DV8 az Angliába bevándorló külföldiek helyzetét a Beszélhetünk róla? című előadásában. Macras azonban nem nyúl annyira mélyre, mint Lloyd Newson, maga is megragad a más kultúra csodálatánál, emiatt előadása derűs, vidám lesz és talán azokat is képes megszólítani, akik eddig másképp láttak. Mert ránk van bízva, hogy mit szeretnénk látni.
