F: Tizenéves fiataltól kezdve már befutott, ismert zenészekig sokféle fiatal muzsikust hallhatott a fellépők között. Mi volt az általános benyomása a három napról?
Deső Csaba: Tehetségben kifogyhatatlanok vagyunk. Ez ugyan régi tapasztalat, de fokozottan érzékelem az utóbbi években, évtizedekben. Megjelent az új generáció, amelyik már nem csak tehetséges, de képzett is. Olyan képzést kaptak, diplomát a jazzben, ami ugyan létezett 30-40 évvel ezelőtt is, de akkor még nem volt felsőfokú, és hozzáteszem, hogy szerintem most már ennek megfelelő az értéke is. Tehát beérett a gyümölcs, az évtizedek során kialakult metódus, és a sok-sok tehetség a legjobb kezekben van. Az eredmény káprázatos, most már az ember csak azért szurkol, hogy sikerüljön nekik megmaradni a pályán és tisztességesen meg tudjanak élni. Mint tudjuk, ez nem sikerülhet mindegyiküknek.
F: Kiket lehet a hallottak közül a legígéretesebb magyar jazzisták közé sorolni? D.Cs.: Találkoztam egy óriási meglepetéssel, egy fiatal gitáros fiú személyében, aki olyan kirobbanó tehetség, mint amilyen utoljára Bolla Gábor volt, ezelőtt öt évvel. Balogh Roland most tűnt fel, hallottam róla a sajtóból, most személyesen volt alkalmam hallani, hát lenyűgöző. Nem véletlenül nyerte meg a Montreux-i jazzversenyt tavaly nyáron, amit itt nyújtott, méltó volt ahhoz a produkcióhoz. Ilyen tehetség ritkán születik, legfeljebb tíz évben ha egy, vagy még ritkábban.
Roland fiatal kora ellenére, talán ha 22 éves lehet, érett, kész művész, aki a balladától az up-tempóig mindenféle hangulatban otthon van, fantasztikus, színes harmóniavilága van, egyéni a saját kompozíciókban, óriási virtuozitás jellemzi és nagy dinamika. Egyébként az ikertestvére, a zongorista Zoltán kicsit ugyan árnyékban maradt, de ugyancsak nagy tehetség. Nagyon sok sikert kívánok a működésükhöz.
F: A többiek közül kit lehet hozzá mérni? Kik tetszettek a legjobban? D.Cs.: Azt hiszem, hogy ilyen nagyságrendű tehetséget nem tudnék említeni, de nagyon sok olyat, akinek - ha osztályoztam volna - kitűnőt adnék. Nem mehetek el szó nélkül Bolla Gábor mellett, aki két formációban is fellépett, és megint meggyőzött arról, hogy olyan szaxofonos, amilyen a világon is kevés van, olyan képességekkel és tudással rendelkezik, hogy az ember csak bámul. Eddig meggyőződéses Sonny Rollins-hívő volt, és a játékéban erősen lehetett érezni Coltrane-elemeket is. De nem állt meg, és most azt hallottam, hogy visszaköszönnek nála Michael Brecker stílusjegyei is, tehát tovább kutat, hallgat, tanul és másokat is felfedez magának, magáévá teszi őket a játékában. A modern iskolát tekintve Breckernek maradéktalan csodálója vagyok mind a mai napig, őt tartom a legnagyobbnak. Persze sokaknak ez a véleménye, úgyhogy azt hiszem, hogy Bolla jó helyre nyúlt.
A szaxofonosok közül Bolla Gabi után mindjárt az első nap hallott, nagyon kulturált, modern együttest, az Ávéd-Csongrádi kvartettet kell említeni, olyan finom jazzt játszottak, ami komolyzenei hasonlattal élve kamarazenének nevezhető. A konzervatívabb ízlésű hallgatók, akik esetleg idegenkednek a modernebb hangzástól, biztosan kedvet kapnak hozzá, olyan finoman adták elő ezt a zenét, ami rendkívül pozitív. Ávéd János nagyon tehetséges, finoman játszik, a záró Giant Steps letétjük is egészen eredeti felfogást mutat.
Hadd tegyem hozzá, hogy általában a zenének a csomagolása is nagyon fontos, amin most azt értem, hogy hogyan szólal meg, hogyan erősítik a produkciót. Azért ezzel kapcsolatban tennék néhány észrevételt: túlnyomó többségében rendkívül kellemes volt hallgatni a produkciókat, nem voltak bántó, túlerősített, vagy rosszul kevert együttesek, legfeljebb egy-kettő. Ezeknél jobban oda kellene figyelni, hogy a hangerő, ezt talán nem minden fiatal tudja, veszélyes dolog. Mert lehet, hogy bent a színpadon, ő maga úgy érzi, hogy az jó, de - mint zenész mondom - elsősorban nem magunknak játszunk, hanem a közönségnek. Tehát a csomagolás rendkívül fontos, úgyhogy a színpadon ezt a koncert kezdete előtt nagyon pontosan ki kell próbálni. Nem szabad túlerősíteni, ugye a rock-korszak óta sokan beleesnek abba a hibába, hogy túlerősítik a zenét, ami nincs jó hatással a hallgatóra. De többségében, mondom, nem ez volt a jellemző, nagyon kellemesen szóltak kifelé is az együttesek, jól voltak csomagolva.
F.: Melyik hangszeren tartotta különösen erősnek a mezőnyt? D.Cs.: Az ember kapkodja a fejét, hogy hogy lehet ennyi tehetséges zongorista ebben az országban, csak ezen a seregszemlén hallottunk legalább öt rendkívüli zongoristát, akik bárhol megállnák a helyüket. Elképesztő, hogy zongoristákból milyen felhozatal van. Az is elképesztő, hogy a magyar ritmusszekciók milyen hihetetlenül erősek. A gitárosok közül hadd említsek egy nagyon kiváló muzsikust, akit nem sorolnék a rendkívüli kiemelt kategóriába, mint Balogh Rolandot, de azért mindenképpen az első osztályba, ő Rieger Attila, aki szűrt, finom, hagyományos úton járó, de nagyon érett és nagyon kulturált muzsikát játszik a triójával.
F: Úgy tudom, hogy - nem csak a zongoristák között - Gayer Mátyás volt a legfiatalabb résztvevő, még gimnazista, de már ösztöndíjat nyert a Berklee-re.
D.Cs.: Még gimnazista! És hogy játszik! Borbély Miklós fantasztikus, érzékeny altszaxofonos, nagyszerű játékos, Gayer kvartettjében szerepelt, sztenderdeket játszottak, finoman, profi módon. Öröm volt hallgatni ezt is. A második nap szerepelt egy jó hard bop kvintett, Pecze Balázs kvintettje, őket most hallottam először, bár Bolla Gábor és mások az együttesből széles körben ismertek. Kiváló zene, a Jazz Messengers-féle irányzat, tökéletesen megvalósítva. A harmadik volt az énekesnők napja.
F: Talán jobb lett volna, ha változatosabb a program, mert az elsőn majdnem csak zongoristákat, a harmadikon meg főleg énekesnőket hallottunk. D.Cs.: Róluk csak jókat akarok mondani, nem akarok kritizálni...
F: Akkor mondja el azt, hogy kit hívna meg az énekesek közül, ha külföldi producer volna. D.Cs.: Őszintén szólva talán Gereben Zita, aki engem leginkább meggyőzött, bár a többiek is mind nagyon tehetségesek, és szépen énekelnek, de nem volt köztük igazán meggyőző, nem éreztem egyéniséget, vagy átütő erőt a többieknél. Nem érték el azt a színvonalat, mint amit Harcsa Veronika, a tavalyi év nagy szenzációja.
F.: Kikre figyelt még fel?
D.CS.: A második nap egy nagyon finom ének-dob duóval kezdődött, a Tamarazenével. Ez nagyon ritka összeállítás, Mózes Tamara nagyon szépen énekel és Horváth Dániel nagyon muzikális. Jó volt őket hallgatni, utána következett a Django Free, akik ugye Django Reinhardtra utalnak és csak annyiban térnek el az eredeti felállástól, hogy nem hegedű szerepel náluk, hanem szaxofon. De ez nem baj, hiszen minden tradícióra azt lehet felépíteni, amit az ember akar, és ez egy nagyszerű elképzelés. Őszintén szólva még nem hallottam ilyet, hogy a Django Reinhardt-i hagyományokat ötvözzék ilyen modern felfogással, Charlie Parker témát játszanak a gitáros csattogásra. Nagyszerű, szellemes ötlet, és a második-harmadik szám után már teljesen meggyőző volt az elképzelés, bár az első megszólalás még furcsának tűnt. Nagyon érdekes volt ez a Django Free, találó a név is és a produkció is, a zene is jó, meggyőzött.
Zárójelben meg kell említsem, hogy számomra mindig nagy kérdőjel volt, hogya Django-hagyomány miért szorul ennyire háttérbe Magyarországon. Ennek én régóta nagy híve és művelője vagyok. Óriási népszerűségnek örvend elsősorban Franciaországban és ott nem is nagyon kalandoznak el tőle. Birelli Lagrene vagy Hollandiában Rosenbergék olyan szintre emelték, hogy az abszolút csúcs.
F.: Összegezve kikben lát nagy jövőt?
D.CS.:
images0_186c42b2e6a441619dd94b811c1bac23 images1_186c42b2e6a441619dd94b811c1bac23 images2_186c42b2e6a441619dd94b811c1bac23 images3_186c42b2e6a441619dd94b811c1bac23
