Az, hogy az előadás a szegénység témájával indít (micsoda remek belépő is a ?Ha én gazdag lennék?!) - rezervátum jellegű ugyan a körúti aranystukkós színház nézőteréről ?, mégis talán aktuálisabb, mint az elmúlt egy-két évtizedben, és mindenképpen divatosabb róla beszélni?
A hagyomány, a generációváltás problematikája (a másik fontos szál) persze örök - ha minden korban kissé másként merül is fel. A zsidóság sorsa pedig, melyre a darab folyamán egyre erősebb hangsúly kerül, úgyszintén. (Itt is érvényesen: - ha minden korban kissé másként merül is fel?)
Jelenet az előadásból
Eszenyi Enikő rendezése hagyományos, tisztelettudó munka: nem billenti ki tengelyéből a sztorit, nem céloz, nem kacsint ki, nem kíván kizárólag ?felnőtt? előadás lenni. Pontosan betölti azt a szerepet, amelyet hagyományosan az operett-kultúrának mindig is be kellett töltenie: nyújtani a nézőnek kacagást, könnyet, szívdobbanást, mindenféle szépet, vicceset, dallamost és igazságost - s mindenekelőtt elmesélni a világos, jó fordulatokkal teli történetet. Utóbbiról persze Sólem Aléchem gondoskodott első körben; gyanítható, hogy a musical ma is tartó sikertörténete elsősorban neki köszönhető.
A remek magyar fordítás (Reményi Gyenes István) érzékenyen adja vissza Aléchem visszafogott humorát, az előadásmód viszont már nem finomkodik: több ponton túlhangsúlyoz, magyaráz, illusztrál. Ebből a nézőpontból ez az este meglehetősen egyenetlen: eleinte az erőltetett jókedv, a ?viccesség? dominál, néha aztán az érzelmességet érzelgősség váltja fel, a tömegképek közül pedig egy-kettő kimondottan plakát-jellegűen hat. Miközben fel-felvillannak gyönyörű megoldások, tiszta és sallangmentes pillanatok, valamint virtuóz ötletek (lásd: Fruma-Sára szó szerint röptében elhangzó áriája).
Gyermeki szívvel végigülve persze szép előadás ez. (Hódel dala alatt például, miközben azt énekli távoli kedveséről, hogy az a messzi fagyban-télben várja őt, hirtelen hullani kezd a hó a színpadon?) És milyen jó is gyermeki szívvel beülni ide egy sűrű nap után, hogy ne is jusson eszünkbe például arról a vidám kis ?kitelepülésről? ott a végén, milyen durva valóság volt, s még mennyivel durvább követte aztán?
A darab szcenikai megjelenítése kétnemű: míg a jelmezek (Füzér Anni) teljes mértékben követik az eredeti hely és idő viseletét, addig a díszlet (Khell Csörsz) önmagában is kétféle stílust, szemléletet sugall. Az egyik Chagall világa: vetített festmény fakunyhókkal, különös kékekben játszó fellegekkel (melyek néha váratlanul veszett tempóban vetítve elindulnak), a másik a színtiszta üres tér: fekete háttérrel leválasztott doboz, vagy épp csupán égőkkel felszerelt sötét hátfal éjszaka gyanánt: az intimitás, vagy az itt és most jelzésére.
Revicky Gábor
Ha Hegedűs D. Géza nevét hallja a budapesti színházkedvelő néző, elsőre biztos, hogy nem Tevje figurája jutna eszébe híres eleganciájáról. A bemutató főszereplője azonban minden előítéletet felülírva volt az, akinek ebben a műben lennie kell. A szeretetre méltó, egyszerű bölcsességgel, humorral s főként öniróniával megáldott, egyszerre bátor és esendő kisember. Hegedűs azonban nem csupán színészi nagyságából gyúrta össze ezt a szerepet, énekhangjával is magabiztosan és tisztán lép fel. Méltó partnere Igó Éva mint Golde, s egészen rövid ? a levegőben felfüggesztve-énekelve-táncolva abszolvált! ? számában Pápai Erika. Jók a figurák, karakterek, lendületesek a tömegmozgások, s jó látni a több funkcióban is bevetett, sokoldalúan működő tánckart (koreográfus: Duda Éva).
Az előadást egy hegedűs (valódi) indítja: a háztetőn billegve húzza-vonja, fején az orosz gyertyás kalap, és ő is zárja le, szakadó hóesésben, a felfordult ház üres vázán csücsülve. Szép és finom: Aléchemhez méltó keret.
