Teljesen oda kell adnod magadat - BOGDÁN ZSOLT
- Lassan egy éves a mesélőblogod. Honnan jött az ötlet?
- Eredetileg színházi témájú webnapló indítására kértek fel. Izgalmas a darab felvetette kérdésekről beszélni, de féltem, hogy ezt nem lehet annyira letisztítani, hogy a színház belső ügyei kimaradjanak belőle. A meséket viszont szabadon válogatom, igyekszem minden korosztálynak megtalálni a megfelelő szövegeket.
- A blog olvasói-hallgatói rögtön visszajelezhetnek neked. A színész igényli a hasonló visszacsatolást?
- Sokáig gondoltam, hogy ez nem annyira lényeges, de már fontosnak érzem. Ha Kolozsváron szembejön velem valaki az utcán, és látom a mosolyt a szemében, vagy rámköszön, akkor tudom, hogy valamelyik szerepemmel azonosít. Kicsit zavarba is jövök ettől, mert akkor már rég a saját gondjaim foglalkoztatnak, nem a színpad.
- Az utóbbi években jutott jó néhány kemény kihívás: Faust, Woyzeck. Itt az ideje, hogy olyan mesékben vegyél részt, amik jól végződnek?
- Szükségem van rá, mert a szerepeknek nem lehet nem odaadnom magamat. Gyakran kerül az ember olyan helyzetbe a hétköznapokban, amiről a szerepe szól. Ezért van szükség arra, hogy időnként az ember fel tudjon oldódni, mint a Jákobi és Lájdentálban. Bár látszólag a felszínen mozog Levin darabja, korántsem nélkülöz minden mélységet. Szarkasztikus humorral állítja pellengérre az emberi boldogságkeresés ostobaságát. Arra tanít, hogy néha csak elég körülnézni, és észrevenni az egyszerű dolgokat.
- Egy interjúban Vlad Mugurt említed mesteredként. Találkoztál azóta új mesterrel?
- Mugur csak egy volt. Olyanokkal viszont, akik csiszoltak rajtam, találkoztam, például Mihai Maniutiu-val. Bár voltak különbségek a gondolkodásunkban, mégis megtaláltuk a közös hangot. Jelenleg Andrei Serbannal dolgozunk a Ványa bácsin, akinél döbbenten fedezem fel ugyanazokat a meglátásokat, mint annak idején Mugurnál. A tegnapi próbán Asztrov elemzésével foglalkoztunk, azzal, hogy mennyire rosszindulatú ez az ember, mennyire megkeseredett, hol vannak a gyenge pontjai, hol van a fájdalma... A színész előbb-utóbb hajlamos lazítani, veszít a kezdeti frissességéből. Az új munkáknál el kellene felejtenünk minden előzményt, mindazt, amit korábban egy szereplőről vagy jelenetről gondoltunk. Ezek a rendezők éppen ezt tartják életben, mernek frissek lenni, és a valódi színház itt kezdődik.
- Maniutiu vagy Serban mivel veszik rá minderre a színészt?
- A velük való találkozások nem súrlódásmentesek. A színésznek megvannak az ösztönös önvédelmi mechanizmusai, amivel védi a saját, darabról alkotott képét. Persze a rendező sem tévedhetetlen, így csak az együttgondolkodás vihet előre. A nagy rendezők szenvedélyesen szeretik az anyagot, a színészt. Kíváncsiak rá, Serban például minden próba előtt - Brook nyomán - együtt melegít be velünk. Az előadásaik pedig kérdőjeleket raknak ki, ami sokkal árnyaltabb és nemesebb módszer, mint ha magabiztosan állítanának valamit.