Tér, utca, gangok – Mándy Iván

Novellista volt, a rövid műfaj mestere. Short strory – mondja az angol. Mándy írásai rövidek voltak, de tömörek. Néhány odavetett szó, mondat, és ott állt egy ember, ott vagy az árusok terén vagy egy uszodában. Egy pesti, öreg bérházban, ricsajos lépcsőházban, régi filmeket vetítő moziban.

Ha kisregényt írt (Fabulya feleségei, Álom egy színházról), akkor is a novellista vezette a tollát. Tollát? Nem is tudom, tollal írt-e vagy ceruzával, ő vagy más gépelte-e le az írásait, mert mintha a Mándy-írások csak úgy maguktól megteremtek volna. Ahogy a figurái. Ahogy beúsztak a semmiből.

Járt-kelt az utcán (a pesti utcán) elegánsan, télen felöltőben, kalapban, nyáron jól szabott szürke öltönyben, nyakkendősen, mint egy tisztviselő. Soha nem láttam nála aktatáskát, talán a zsebében volt a hosszában összehajtott kézirata, amit már vitt is a szerkesztőségbe (mert abban az időben még bejártunk oda). Aztán délben beült a Hungáriába, ott ebédelt a „mélyvízben”.

Sokáig volt agglegény. Apja, a vidéki polgári családból a fővárosba jött hírlapíró példája hathatott rá, gyerekkorában vele élt, hányódtak olcsó szállodákról szállodákra, és Iván többet járt moziba, kávéházba, mint az iskolába. Gimnazistaként már novellákat írt a hamar megismert pesti életről, a magányos estékről, a néma filmek sztárjairól, akik képzeletében leléptek a vászonról, és vele társalogtak. Érettségi előtt abbahagyta az iskolát (a Madách Gimnáziumba járt, neve, fényképe ott van az alma mater hírességeinek tablóján), és csak az írásnak élt.

Az első világháború végén született Budapesten. Ez a város lett szülőföldje és írásainak terrénuma, rossz nyelvek szerint még Budára sem ment át, az irodalmi körökben szenzációt keltett, hogy később, nős korában Bécsbe utazott. Meg is írta ezt a tortúrát, a lidércnyomásos éjszakát az utazás előtt, az előszobába készített bőröndök közti félszeg téblábolást.

Sokat írt. Presszókba járt, mint annak idején valamennyien, mert még szokás volt ott dolgozni.

Egyszer egyik törzshelyén, az Andrássy úti Lukács cukrászdában láttam, betért, helyet keresett, azt mondta, meg akar írni egy novellát. De nincs is nálad papír, adjak? Á, itt ez a cetli… Cetlikre írt félszavakat, azokból álltak össze a remeklések. A hangulatokat kereste, azokból teremtett alakokat, sorsokat. Figurák jöttek elő homályos szobákból, ültek uszodák medencéinek szélén, villamos ablakán néztek ki elmerülten, lányok kacarásztak zsúrfiúkkal, ahogy a hangjátékaiban is. Írt drámát, a Mélyvíz a hatvanas években alakult első musicalszínházban megbukott, utána nem is vonzotta a színpad, az ő színháza a rádió volt. A hangok. Emberi hangok és tárgyak hangjai. Neszek. Egy villamos kerekeinek sikolya a kanyarban. Tárgyak. Beszélt a szekrény, egy rozzant asztal, elpanaszolták sorsukat. Szerette őket. Szerette a kis presszók kávéillatát. Egy mosodát. Ahogy a mosodában ott lógnak a ruhák, kabátok. És beszélnek.

Mestere volt
ennek a műfajnak.

Ha a színház nem, a mozi befogadta. A régi idők focija, a Csutak-filmek forgatókönyveibe beleírta álmát a moziról. Ott csellengett a forgatáson, hogy kéznél legyen, ha a rendező leszól a felvevőgép mellől a daruról:

„Írókám, dobjon fel egy mondatot!”

Fiatalon az Új Hold köréhez tartozott: Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs társaságában. 1948-ban Baumgarten-díjat kapott, aztán negyvenkilencben a többiekkel együtt őt is elhallgattatták. A kényszerű csendben az ifjúsági irodalomhoz fordult. Csutak történetei meg a fiatalok számára átdolgozott klasszikusok sikeresek lettek, akárcsak a gyerekeknek szóló hangjátékai. 1954-től aztán újra megjelenhettek prózái.

Díszpolgárrá választotta a főváros 1993-ban. Kétszer kapott József Attila-díjat, a Déry-jutalom után 1988-ban Kossuth-díjat.

1995. október 6-án felszállt a láthatatlan villamosra a Nagyfuvaros utca sarkán, a peronon állt a túlvilági szélben, nézte a Fiumei út piros téglás épületét és aztán mindjárt a teret. Látta a bódékat, a handlék sátraiban a használt ruhákat, aztán egyszer csak az üres villamos egyik padján meglátott egy öregurat. Kalapját a szemére húzva, kabátba burkolózva ült, őt nézte. Aztán megszólalt: hát utazunk, öreg. Rég láttalak, büszke vagyok rád, sokra vitted, öreg!  Túlszárnyaltál… De most te is ezen a villamoson utazol, aminek nincs végállomása…

Sírján, a Kerepesi temetőben egy magas ívű kapu a halhatatlanságba.

Nyitókép: Fortepan/Hunyady József