Pedig zenei munkásságukat nehéz egyetlen bekezdésbe sűríteni: több mint tízéves barátságuk során hallhattuk őket együtt zenélni a Galaxisokban, a Zombie Girlfriendben, a Dessert for Dinosaursban és hagyománnyá vált karácsonyi kislemezeiken is. Lacihoz köthető még a Felső Tízezer, a The Somersault Boy és a Platon Karataev, Benedek pedig a Galaxisok mellett szólóprojektjeiben, a Past Catben és a Forezla Pitokban zenéli ki magából az új ötleteket. A duó esetében viszont otthon hagyják a frontemberség felelősségét, és mint két barát ülnek le a közönség elé. Hasonló módon osztják meg velünk kedvenc dolgaikat interjúban is. Nemsokára a Bondoró Utcaszínház Fesztiválon is láthatjuk őket.
Rengeteg közös zenei projekt van a hátatok mögött, és olvastam, hogy 2007-ben kvázi a színpadon ismertétek meg egymást. Ki hogyan emlékszik arra az estére?
Szabó Benedek: Legendásan rossz a memóriám, de szerintem ez 2008-ban volt. Én épp a bajai Gyökkettő frontembereként tündököltem, Laci pedig a Pygmalion zenekart vezette; MySpace-en kezdtünk írogatni egymásnak, aztán úgy alakult, hogy meghívott egy közös koncertre. Az volt életem első budapesti fellépése, bár a közönség szinte kizárólag bajaiakból állt. Utána évekig nem találkoztunk, a Pestre költözésem után vettük fel újra a fonalat.
Sallai Laci: Ez amúgy a Rocktogonban történt, és nekem még nagyjából két hetem volt hátra a 18. születésnapomig, de már hatalmas lendülettel szerveztem a zenekar ügyeit és a koncerteket. Nagyon szerettem volna olyan bandákat meghívni Pestre, amiket akkoriban hallgattam, de persze még az útiköltséget se tudtuk fizetni a pár százas beugrókból.
Legemlékezetesebb közös zenélés? Akár zenekarként, akár örömzene.
Benedek: Jobban szeretek háttérzenészként játszani, mint frontemberkedni, úgyhogy nekem talán a 2018-as düreres Felső Tízezer a legmaradandóbb, ahol szintizhettem. Azt a két Cappuccino-koncertet is nagyon bírtam, amelyen mindketten a kísérőzenekar tagjai voltunk. Nagyon szerettem a Zombie Girlfriend bécsi és prágai koncertjeit is, mert ott éreztem, milyen sokat haladtunk a közös utunkon.
Laci: A Galaxisokkal volt pár évvel ezelőtt egy Völgy-koncertünk, amikor a kezdés előtt csupán pár ember lézengett az udvaron, aztán az első akkordnál filmbe illő módon hirtelen rengetegen betódultak, mindenki végig őrjöngött, és mi is szuper formában voltunk. És a Zombie Girlfriend miniturnéja nekem is nagyon jó emlék. Egyenesen a diplomaosztómról ugrottam be a buszba, jó koncerteket játszottunk, és az egyik cseh állomáson volt életem egyik legszürreálisabb koncertélménye. Szívesen megmondanám az együttes nevét, de azt mondták, hogy nincs nevük, mert minek. A koncertjük is ilyen volt.
Mikor pattant ki a fejetekből a Sallai–Szabó ötlete?
Benedek: Az első koncertünk a Gólyában volt, 2017 márciusában. Már nem emlékszem, honnan jött az ötlet. Azt tudom, hogy nagyon szerettem a New Bums zenekar Voices In a Rented Room című lemezét, és úgy éreztem, a Sallai–Szabó is valami ilyesmi: két haver mindenféle kötöttség nélkül eljátszik pár számot, miközben tök jól érzik magukat. Aztán később előfordult egy-két fellépés, amin nem volt annyira fényes a kedvünk, de ez elsősorban a meglehetősen laza próbarendünkből következett.
Laci: Én sem emlékszem, hogy honnan jött az ötlet, de az elejétől kezdve cél volt, hogy ne a többi zenekarunk áthangszerelt dalaival haknizzunk, hanem olyan számokat játsszunk, amik nekünk fontosak, és örülnénk neki, ha másoknak is fontosak lennének. Éppen ezért nem is húzogattuk meg egymás ötleteit, hanem a Magnetic Fieldstől kezdve az AJJ-n át Daniel Johnstonig minden belefért, ami eszünkbe jutott.
Ha minden jól megy, másfél hónap múlva már a Bondoró Utcaszínház Fesztivál kavalkádjában hallgathatunk benneteket. Milyen repertoárra számíthatunk?
Benedek: Ezúttal sem játsszuk el teljes egészében a Korogtól a Corpus Krisztit.
Laci: Viszont régi vágyunk eljátszani teljes egészében a The Piper At The Gates Of Dawnt. Sajnos ez a Sallai–Szabó keretein belül elég kivitelezhetetlen, de ha mégis megpróbáljuk, akkor az elég biztos jele annak, hogy teljesen megőrültünk.
Egyébként hogyan szoktátok összeállítani a műsort?
Benedek: Van egy közös drive-dokunk, abba írjuk össze azokat a számokat, amik éppen tetszenek. Ezeket megkíséreljük elpróbálni, majd előadni. Igyekszünk figyelni rá, hogy mindenki ugyanannyit énekeljen, bár nem tudom, hogy ez jutalom vagy büntetés-e.
Nyilván teljesen más valamelyik „teljes” zenekarotokkal színpadra állni, mint akusztikus duóként. Az utóbbiban mit szerettek a legjobban?
Benedek: Pont mondtam Lacinak a legutóbbi koncertünk előtt, hogy mennyivel jobban szeretem körbebástyázni magam szintikkel és gitárokkal valahol a színpad oldalán, mint kiállni középre – szóval tök jó, hogy itt kicsit szabadabban lélegezhetünk, mint zenekarvezetőként. Amúgy pedig az benne a legjobb, hogy olyan, mintha elmennénk bulizni; egyébként is szoktunk, de így még zenélhetünk is. A tavalyi évem egyik legjobb estéje volt, amikor egy Sallai–Szabó után kiültünk sörözni a Duna-partra pár haverunkkal.
Laci: Tényleg elég más, eleve sokkal hangsúlyosabbnak érzem a dalok közti kommunikációt. Egy zenekaros koncerten az is belefér, hogy csak daráljunk, itt viszont nem venné jól ki magát. Másfelől eljátszani a kedvenc dalaidat egészen érdekes kihívás, mert úgy kell belevinned magadat, hogy közben nem szabad elrontani az eredeti szellemét sem.
Alkotóilag számotokra aktívan telt a vírushelyzet. Hogyan éltétek/élitek meg?
Laci: Elég meglepő volt azzal szembesülni egyik hétről a másikra, hogy hirtelen rengeteg időm felszabadult, sem koncertek, sem próbák. Az első hullám idején ezt leginkább arra használtam fel, hogy az évek során felgyülemlett ötleteimet szortíroztam, ami nagy megkönnyebbülés volt. Úgyhogy szerzőként sokat segített ez az időszak az elmúlt évek káoszát kicsit letisztázni, és a többi zenekarral is felüdülésnek számított foglalkoznom. Magánemberként sokkal furább volt, főleg a szociális életem teljes lenullázódása és az, hogy
sokkal többet gondolkodom azon, hol tartok most és mi az igazán fontos.
Ebből a szempontból kicsit több lett az utóbbi időben a nehéz nap, de már kezdem látni a fényt az alagút végén.
Benedek: A tavaly tavaszi első hullám és karantén életem egyik legbékésebb, legmegnyugtatóbb időszaka volt. Egy pillanatra úgy tűnt, az emberiség a legszebb arcát mutatja. Aztán ősszel persze megmutatta a legrondábbat, és azóta is lelkesen mutogatja. De valóban sokat segített, hogy kreatívan tölthettem az időt: olvastam, filmeztem, sokat gyakoroltam a hangszereimen, félig-meddig megtanultam spanyolul. Szóval azt is mondhatnám, hogy hasznosan telt ez az időszak, de valójában azért nekem is nagyon elegem van már.
Szerintetek ha beindul a koncertszezon, milyen változások kellenének ahhoz, hogy a zeneipar helyzete pozitív irányba forduljon?
Laci: Nekem elég rossz előérzetem van az újraindulással kapcsolatban. Attól tartok, hogy a kieső hónapok miatt az üzleti érdekek elég keményen felül fogják írni az emberi tényezőt. Nagyon szeretném hinni, hogy ez a nehéz időszak rádöbbenti a zeneipar különböző szegmenseit arra, mennyire szükségük van egymásra és az egységre, de sajnos egyelőre nem ezt látom megvalósulni.
Benedek: Egyetértek Lacival, és attól tartok, hogy éppen azok a helyek és zenekarok szenvedik meg leginkább a helyzetet, ahonnan a legizgalmasabb, legelőremutatóbb dolgok érkeznének. Most kicsit magunk ellen is beszélek, mert a Galaxisok talán továbbra is felléphet majd azon a tíz-tizenkét helyen Budapesten és országosan, ami még megmarad, de a szívemhez sokkal közelebb álló kis klubokat nagyon féltem, mert ott történnek az igazán fontos dolgok. Én is egy kis klubban, a bajai Armstrongban kezdtem zenélni, és biztosan nem lennék most itt, ha arra nincs lehetőségem. Ha kiveszed az egyenletből ezeket a helyeket, elvágod az utánpótlást, akkor mi marad? Ötven rádiós zenekar? Nem túl rózsás kilátások.
Beleszámítva valamennyi projektet, ti milyen terveket szövögettek mostanában?
Laci: Viszonylag sok terv megfogalmazódott bennem az utóbbi időben, ebből most a legközelebbi a Somersault Boy új sorlemezének a felvétele. Tavaly ősszel már egészen közel álltunk hozzá, de aztán a második hullám berobbanása miatt felfüggesztettük a próbákat. Mind a dalok, mind az összepróbálás elég simán összejött, úgyhogy nagyon remélem, hogy ősszel már tényleg kiadható állapotban lesz. Egyébként meg térdelőrajtban várom a koncertek újraindulását, a nyári hónapok valószínűleg javarészt erről fognak szólni.
A nevetekhez fűződik három szuper feldolgozáslemez a Kispál és a Borz, az Európa Kiadó és a Kaláka munkássága köré fűzve. Lehet, hogy lesz következő?
Laci: Én a Kispálban csak résztvevő voltam. Elképzelhető, hogy lesz folytatás, de leginkább annak örülnék, ha mások is csinálnának hasonló kezdeményezéseket. A magyar könnyűzenének számtalan alulreprezentált története van, amik közül bőven lehet válogatni. Például nagyon örültem annak, hogy az utóbbi években a Kex dalai reflektorfényt kaptak a Qualitonson keresztül. Úgyhogy mindenkit arra biztatnék, hogy nyúljon bátran ilyen dolgokhoz. A jogi hátteréről mi sem tudtunk semmit, és nem nyertünk rá pénzt, egyszerűen csak szerettük volna megcsinálni, és valahogy mindig összejött.
Benedek: Igen, már évekkel ezelőtt arról beszéltünk, hogy milyen jó lenne, ha valaki felvenné helyettünk a fonalat. Ez egyelőre nem történt meg, szóval muszáj nekünk csinálni, de nem panaszkodom, mert talán ezekre a kiadványokra vagyok a legbüszkébb. Pont ma akadt a kezembe a Kaláka-lemez, és még mindig nehéz elhinnem, hogy tényleg megjelent. Szerintem azok a legszebb projektek az életben, amiket az ember a saját ötletéből, nulláról, másokkal együtt, másoknak készít.
https://open.spotify.com/album/0UKNRnfsEBJtb0PvYGsDVH?si=_tCqISB7QrKfo3IRAj0YLg
Ezek a zenekarok közös zenei origónak is tűnnek. Amúgy milyen zenéken nevelkedtetek?
Laci: Nekem nyolc-kilencéves korom körül a Manfred Mann volt a sorsfordító zenekar. Akkoriban elég sok klasszikus popzenét hallgattam, aztán következett a metál és a punk, amiből inkább az utóbbi maradt. Aztán gimiskoromban az akkori kortárs indie zenekarok jelentettek nagyon sokat, meg az 1980-as, 90-es évekbeli magyar underground. Ha most kellene három olyan zenekart mondanom, amik a legnagyobb hatással voltak rám, akkor az XTC-t, a Hüsker Düt és a The Clasht választanám.
Benedek: Gyorsan mondok én is hármat: The Clientele, Black Moth Super Rainbow, The Chills. Na jó, még a Magnetic Fields. Egyébként úgy szeretem a zenét, mint a focit: megszállottan, rajongóként, de kedvenc csapat nélkül, inkább az egészet önmagáért. Gyerekkoromban a szüleim szuper dolgokat hallgattak otthon: Leonard Cohen, Beatles, Jethro Tull, Pink Floyd. Aztán kiskamaszként persze nekem is megvolt a magam Nirvana-korszaka, de már akkor is éreztem, hogy a zene világa hihetetlenül változatos és hatalmas, és zavarna, ha csak egy kis szeletét ismerném. Nagyjából az utolsó középsulis évem során kezdtem el intenzíven a kortárs indie (nevezzük így, mert akkor főleg így nevezték) felé fordulni. Akkoriban kezdtem a zenei újságírást is, és azóta rengeteg különböző zenét hallgatok, általában kampányszerűen. Mostanában például a perui chicha és a spanyol barkácspop a sláger nálam. Érdekes egyébként, hogy Lacival szerintem első ránézésre hasonló a zenei ízlésünk, valójában viszont vannak nagyon sarkos különbségek.
Sokan megszerettük a Galaxisok kulturális ajánlásait és Laci playlistjeit is. Javasoltok nekünk pár nézni-, olvasni- és hallgatnivalót a „hús-vér” kulturális élet beindulásáig?
Laci: Az idei év legjobb albuma eddig számomra az Arab Strap visszatérő lemeze. Tavaly magamhoz képest nem néztem túl sok filmet, viszont nagyon megszerettem John Cassavetes rendezéseit, az Egy kínai bukméker meggyilkolása az aktuális kedvencem. Hitchcock 1948 és 1963 közötti menetelését mindenképpen érdemes egyszer végignézni. Az utóbbi egy évben egyébként a legtöbb időt olvasással töltöttem. Leginkább Richard Brautigan Hogy el ne fújja mind a szél című kisregénye ütött szíven. Dino Buzzatit és Vándor Lajost is mostanság olvastam először, mindkettejüket szívesen ajánlom. Akárcsak örök kedvenc magyar regényemet, a Napos oldalt Karácsony Benőtől meg A megnyugvás ösvényein című folytatását, ami a legutóbbi Felső Tízezer-lemez írása közben nagy hatással volt rám.
Benedek: Számomra az idei év legnagyobb felfedezése Rogér Fakhr libanoni énekes-dalszerző hetvenes években rögzített számainak gyűjteménye, a Fine Anyway. A ritkaságok újrakiadásával foglalkozó Habibi Funk adta ki, őket egyébként is érdemes követni. Eleve rengeteg filmet nézek, de a járvány alatt sikerült megsokszoroznom a mennyiséget. E téren is a kampányszerűség jellemző rám. Most éppen a klasszikus hollywoodi filmek vannak soron, de mondok három furcsaságot: A kezdő (Ham On Rye) az egyik legjobb és legkülönlegesebb hangulatú film, amit az utóbbi tíz évben láttam, mindenkinek kötelező. Ha ez álomszerű, szürrealista óda a kamaszkorhoz, akkor Víctor Erice első – összesen kettő volt – nagyjátékfilmje, az A méhkas szelleme álomszerű, szürrealista óda a gyerekkorhoz. Utolsónak pedig bedobom a Valéria és a csodák hetét, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell.
Ami a könyveket illeti, főleg latin-amerikai szerzőket olvasok mostanában. Vargas Llosától szinte mindent ajánlok, de a Város és a kutyák és a Háború a világ végén különösen jó. J. M. Coetzee A barbárokra várva című regényére mondhatnánk, hogy szomorú apartheidallegória, de sajnos a mai magyar viszonyokra is remekül alkalmazható. Ja, és még valami: körülbelül két éve kattant át valami a fejemben. Addig ki nem állhattam Thomas Mannt, azóta viszont csodálom, úgyhogy aki egyszer dühösen a sarokba dobta például a Buddenbrook házat vagy a Varázshegyet, tegyen velük még egy próbát.
A nyitóképet Komróczki Dia készítette.
