Egyes mitológiák az első ember motívumával indítanak. Nem a teremtésével, inkább fordítva: az első emberből lesz az univerzum, akár önkéntesen, akár külső „segítséggel”. A mindenség antropomorfizálásával, emberi tulajdonságokkal való felruházása által jött létre ez a kép. Ahogyan a legrégebben használt három szín, a fehér, a vörös és a fekete ugyanúgy utal a világosságra, az emberre és a sötétségre, mint a tejre, a vérre és az ürülékre, egyszerre profán és transzcendens. A teremtés minden esetben olyan területet szakralizál, ami korábban nem volt az. A szent születik meg a teremtéssel, tölti meg a kietlen világot. A védák purusája embert, lelket, szellemet jelent, és a megtölteni igéből ered. Ugyanígy keletkeztek a latin populus és plebs kifejezések, melyeket a plenus, vagyis tele szóval rokonítanak. A litván tauta, vagyis nép szó az indoeurópai *teu-/*tou-, vagyis a hízni, zsírosodni szótövekből jött létre. A szánkjha, vagyis a hat hindu szemléletmód egyike szerint a purusa a mozdulatlan, változatlan, statikus szellem, a cselekvő, teremtő ellentéte. A védikus kor teremtéselmélete szerint a purusa megtöltötte a világmindenséget, majd az istenek feláldozták, így jöttek létre a himnuszok, dallamok, rituális formák, a lovak, bikák, kosok, a világ, a társadalmi rend és az ember: „hiszen purusa – maga a mindenség”.
Az antik zoroasztriánus hagyomány szerint a rossz eredete a teremtésbe nyúlik vissza, és a szabad akarat tehet megjelenéséről. A szent szellem épít, míg a romboló szellem rombol. Az előbbit megtestesítő Ormazd ellenpárja Ahriman. A történelmet négy, háromezer éves ciklusra osztják, az első etap végén pedig Ahriman Ormazdra támad, aki legyőzi a gonoszt, hogy az további háromezer évig odalent maradjon. Közben Ormazd megteremti a halhatatlanokat, az eget, a földet, a vizet, az ősbikát és az ősembert, Gajómartot. A következő háromezer éves ciklus során Ahriman megöli a bikát és az embert, előbbiből új állatfajok, utóbbiból pedig az első emberpár lesz. Más történetek szerint Gajómart húsa a földet, vére a vizeket, haja a növényeket, pillantása a tüzet, lélegzete a szelet adta a világnak.
A germán mitológiában a tűz és a jég nászából született az Ymir nevű óriás, akitől aztán a jöttunök, vagyis az óriások népe is ered – a hasonlóképpen született tehén, Audumbla sókristályok nyalogatásával hozta létre Búrit, az istenek ősét. Végül Odin és két fivére megölték Ymirt, és testéből megteremtették a világot. „Formálták a földet / Ymir húsából, / hegyeket csontjából; / Dérhideg óriás / koponyája komor éj lett, / vérveritéke a tenger.” Előtte ugyanis nem létezett a világ: „Rege-időn rég, / Ymir élt akkor, / nem volt homok, se tenger, / se hideg habok, / föld nem terült, / se fölöttünk ég, / nyílt varázsnyiladékban / fű nem feslett.” Érdemes megemlíteni a germán hitvilág másik teremtéstörténetét. A popkultúrában is közismert esemény a világvége, vagyis a Ragnarök, melynek során Sköll és Hati farkasok elnyelik a Napot és a Holdat, Fenrir elnyeli Odint, Thor ugyan legyőzi az óriáskígyót, Jörmungandrt, de mérgétől holtan esik össze. A világ sötétbe borul, tűz perzseli a földet, árvizek pusztítanak. A csata után béke jön: föld emelkedik a tengerből, megszületik egy új világ. A világfa ágai közül előbukkan az első – utolsó – emberpár, Líf és Líftraszír , vagyis Élet és Életvágy.
A rabbinikus irodalom – és a Haszidok könyve – szerint amikor Isten megteremtette Ádámot, teste a földtől az égig, északtól délig, kelettől nyugatig ért, betöltötte az egész Földet. Mert az angyalok féltek tőle, Isten összezsugorította, bizonyos részeit szétszórta a Földön. Egyes apokrif iratok a későbbiekben a Naphoz és a csillagokhoz hasonlítják Ádámot és Évát.
Az archaikus egyiptomi hagyomány szerint Ptah isten testrészei az istenek. Nehéz elképzelni, de a Halottak könyvében így olvasható: „én halott magamnak nincs egyetlen tagom sem, amely ne volna isten”. Arca Rével, ajka Anubisszal, fallosza Ozirisszel azonos.
Az „elfuserált” ember alakja hasonlóképp az univerzum alapanyagaként szolgál, de csak passzív formában. Belőle hozza létre egy harmadik személy vagy erő a világegyetemet, afféle áldozatként. Néha statikus lények, mint a kínai Pan-ku. Születésekor az ég és a föld kaotikus volt, „akár egy tojás, sötét és sárga kaotikusan összevegyülve”, de tizennyolcezer év alatt elkülönült egymástól. A jang tiszta volt, abból lett az ég, a jin zavaros, abból pedig a föld. Mindennap egy öllel, három méterrel került távolabb egymástól a föld és az ég, és mindennap ugyanennyivel lett magasabb Pan-ku. Tizennyolcezer év alatt a föld elérte legnagyobb vastagságát, ahogy Pan-ku elérte legmagasabb állapotát, ahogy az ég és a föld a legnagyobb távolságát. Kósa Gábor fordításában: „Mikor az elsőként született Pangu, halála közeledvén, átváltoztatta testét, lélegzetéből [qi] lettek a szelek és a felhők, hangjából lett a mennydörgés, bal szeméből a nap, jobb szeméből a hold, négy végtagjából és öt testrészéből a négy égtáj és az öt szent hegy, véréből a folyók, ereiből a föld artériái, húsából és bőréből a földek, hajából és bajuszából a bolygók és csillagképek, a bőrén lévő szőrből a fák és füvek, fogából és csontjaiból lettek a fémek és a kövek, velőjéből drágagyöngyök és jádék, izzadságából és (az egyéb testi) folyadékából az eső és a mocsarak, a testében lakozó férgekből pedig, mikor a szél hozzájuk ért, lettek az emberek.”
Gyakran az őstest feldarabolásával jön létre a világ, idővel pedig minden egyes leválasztott testrészében újraébred az erő, a megsemmisülés után feltámad a test. Ebből az elképzelésből származik az áldozati test feldarabolása a szertartásokban. Népmesékben olyan gyakran előfordul hasonló téma, hogy a népmese-katalógusban külön szám alatt szerepel. A testrészek nem összhangban mozognak, vitatkoznak egymással, hogy melyikük a szebb és a jobb. Hasonlóképp a feldarabolt test gondolatát idézi, mint ahogy a megölt test részeiből is gyakran lesznek tárgyak, növények vagy állatok.
Nem a világ teremtését, hanem az ember halandóvá válásának történetét meséli el hasonló motívumokkal egy indonéziai mítosz. Ameta – a szó feketét jelent – megöli azt a vaddisznót, amely a világ első kókuszdióját tartja az agyarán. Elülteti, majd hat nap múlva felmászik a belőle kinövő fára. Odafent megsebzi magát, vére az egyik virágra hull. Kilenc nap múlva egy kislányt talált a virágon, akit Hainuvelének – kókuszdió-szálacskának – nevez. A kislány hamar elkezdett felcseperedni, közben kiderült, hogy drágaköveket képes teremteni. A falubeliek irigyek lettek, és elhatározták, hogy megölik. Kilenc család kilenc éjjelen át táncolt egy kilencmenetes csigavonalban Hainuvele körül, aki közben megajándékozta a táncolókat. A tizedik éjszakán a helyszínen ásott gödörbe lökték a lányt, és élve eltemették. Ameta kiásta testét, majd egyik felét eltemette, másik felét pedig apró darabokra vágta, és szétszórta: a darabkákból olyan növények jöttek létre, amelyeket az emberek máig esznek. Két karját Mulua Szatenének, az emberek istenének adta, aki Hainuvelével és Rabie-val isteni hármast alkot. Az istennő büntetésből halandóvá tette az embereket. Hainuvele karakterét Adolf Jensen démának nevezi, olyan kultúrhősnek, aki lezárja a mitikus korszakot, és beköszönthet az emberek kora. Itt a déma megölése következményeképp megszűnik a halhatatlanság, beköszönt a halál és ebből adódóan a szaporodás időszaka.
A születés csodája
Nemcsak az első emberből jöhet létre a világ, hanem a világból is az ember. A babiloni Enúma elis szerint az istenek generációi közötti harc – aminek kiindulópontja az volt, hogy a korai isteneket zavarta leszármazottaik zaja – során Marduk kettévágta az őskáosz és -tenger megtestesítőjét, Tiámatot. Belőle lett az ég és a föld. Fiát és egyben szeretőjét, aki az istennő szörnyű utódait vezeti, Qingut – vagy Kingut – Marduk a harc lezárultával megkötöztette, majd „büntetésből fölvágták ereit, véréből gyúrtak embert. Istenek szolgálatát bízva erre – elbocsátották az isteneket. Ekként, embert teremtvén, az isteneket Éa megmenté. Ember tiszte s kötelessége lett az istenek szolgálata.” Az ilyen típusú teremtésmítoszokban az ősök alakját gyakran egybefonódva ábrázolják, de nem történik konkrét tevékenység. Tiámat a sós, míg Apszu az édesvizet testesíti meg. Az ő elválásukat az utódok okozzák, akik valami másra, a statikus helyett valami dinamikusra vágynak, mondhatni izgágák. Az elválás után pedig rendszerint a naphoz kapcsolódó kisebb istenségek kerülnek előtérbe, a fény pedig allegorikusan a tudásra, a kultúrára, a fejlődésre is vonatkozik, szemben az ősök passzív, tétlen és nyugodt állapotával.
Ugyanígy épül fel a maorik teremtésmítosza: Rangi, az Égapa és Papa, a Földanya szorosan összefonódva feküdtek, „a napsugár sem férhetett közéjük, a szél sem surranhatott el kettőjük között. Rangi és Papa között csak a néma, végtelen éj feküdt.” Sok gyerekük volt, mindegyik isten, és tanakodtak, mit kellene tenni a helyzet változása érdekében. Bár a gyilkosság is felmerült, végül Tane, az erős javaslatára megpróbálták szétválasztani őket. Végül neki is sikerült szétválasztania őket. Égapa és Földanya sírni kezdtek, mert elszakították őket egymástól, örökre. A földre eljutott a napfény, és Rangi és Papa összes gyereke a földön járva találta meg a boldogságot, kivéve Tane féltékeny testvérét. Belőle lett a szelek istene, és haragjában azóta is ostromolja az új-zélandi partokat. És néha szürke felhőket hoz, hogy eltakarja Rangi szomorú arcát. „Égapa sír, eső-könnyei Földanyára hullanak. Földanya is sír. Az ő könnyei a források. Eső és forrás egymásra lelnek, egybekelnek, s a végtelen erdőkön át együtt futnak a folyókkal – egészen a tengerekig.”
A hindu vallásban a lélek halhatatlan és mindig létezett, a teremtést pusztán az anyagi világra értik. A történet szerint Mahávisnu lepihen, kilégzésével testének végtelen sok pórusán kiáramlik végtelen sok univerzum, amelyek a kilégzés végéig tágulnak, majd a belégzéssel irányuk és tágulásuk is megáll, majd a visszájára fordul, a végén pedig behatolnak Mahávisnu testébe. Az egész nem több egy lélegzetvételnél számára. A hindu mitológia részeként a Rigvéda egy máig releváns kérdésre irányítja a figyelmet Fórizs László fordításában: „Ki az, ki tudja, s itt ki mondja majd el, / Honnét keletkezett, honnan e teremtés? / Az istenek? Hisz később jöttek ők is! / Hogy honnan ered, ki tudhatja akkor? // Ó hogyan létesült ez a Teremtés? / Talán magát formálta meg, talán nem? / Legfőbb mennyből ki letekint reája, / Talán az tudja, vagy nem tudja Ő sem?”
A brazíliai kamajurák hite szerint kezdetben csak az alkotó, a démiurgosz élt, Mavutsinim. Készített kagylóból egy nőt, és feleségül vette, és fiút nemzett, az első embert. Mavutsinim aztán elvette a gyereket, és magával vitte, a nő pedig a lagúnába ment, és újra kagylóvá változott. „Mavutsinim fiának unokái vagyunk” – szól a kamajurák eredetmítosza. Érdekes módon a világ teremtéséről semmi nem maradt fenn, így lehet, hogy azt állandóan létezőnek tekintik, aminek nincs vége. Hitük szerint ha a törzs utolsó tagja is meghal, Mavutsinim kiüti az eget a föld felett tartó botot, és a boltozat lezuhan, megölve mindenki mást. Akkor lesz vége a világnak.
A Maliban élő dogonok hite szerint az istenség először egy tojást teremt, amelyben két ikerpár van. Itt érik el az érettséget, hogy androgün – egyszerre férfi és nő – emberekként belakják a földet. Azonban az egyik ikerpár már az érés előtt kiszabadul a tojásból, egy darabot belőle pedig magával is visz: ebből teremt egy tökéletlen világot. A teremtő látja, hogy mit tett, feláldozza a másik ikerpárt, hogy egyensúlyt teremtsen a világban. Az írásbeliséggel nem rendelkező népcsoportról feltételezték, hogy tisztában vannak vele, a Szíriuszt, az éjszakai égbolt legfényesebb csillagát a szabad szemmel nem látható Szíriusz–B kíséri. Emellett meglehetősen fejlett csillagászati ismereteik voltak, ismerték a Szaturnuszt, melyet két koncentrikus körként ábrázoltak, bár a bolygó gyűrűi szabad szemmel nem láthatóak. Mindez megdöbbentő, hiszen ha ez igaz, akkor az európaiak előtt fejlesztették tökélyre a csillagászatot. De ahogy lenni szokott, kiderült, hogy a történet valótlan. Valószínűleg az 1863-as napfogyatkozáskor a környéken járó brit és francia expedícióktól szerezték azt a tudást, amelyet antropológusoknak adtak át, és amely nyomán feltételezték a dogonok kivételes csillagászati tehetségét. Sőt, egyes művek arról is szóltak, hogy Maliban korábban földönkívüliek jártak, innen a páratlan tudás. Az is kiderült, hogy a dogonok vizuális művészete nem különbözik a környező törzsekétől, de elég kevés fantázia, hogy a spirálszerű alakzatokba komplett galaxisokat lásson bele az ember. De a dogonoktól nem lehet elvenni, hogy ne lettek volna leleményesek: a törzsi tanácsnak helyet adó épületeiket annyira alacsonyra építették, hogy odabent csak ülni lehetett. Ezzel előzték meg, hogy a viták verekedésbe torkolljanak.
Az észak-amerikai zunik szerint a föld legmélyén az emberek és mindenféle teremtmények magva alakot öltött, és szépen előkúsztak. Ekkor még befejezetlen teremtmények voltak, hüllőként kúsztak egymáson, és illetlen dolgokat tettek, míg sokan közülük el nem szöktek, bölcsebbé és emberibbé váltak. A kezdeti, minden stabilitást nélkülöző káosz végül egy rend felé halad: de itt külső mozgató nélkül, gyakorlatilag alulról szerveződik a „teremtés”. Az egyiptomi mitológia szerint a nappal a mi égboltunkat, éjjel pedig az alvilágét keresztülszelő, saját magát megteremtő napisten, Ré könnyeiből lett az ember.
A keresztény teremtéstörténet egy ex nihilo, vagyis semmiből keletkező teremtés – ahogy az izraelita és muszlim vallás központi eleme is. Az ilyen történetekben a démiurgosz – Isten – a semmiből teremti meg a világot: álma, lehelete, gondolata hozza létre. Persze megeshet, hogy az alkotó testváladékaiból jön létre a világ, mint az afrikai busongók hite szerint. A kezdetben létező M’Bombo istenség kihányta a Napot, a Holdat, a csillagokat, az állatokat – előbb leopárdot, majd karvalysast, krokodilt, halat, gémet, bogarakat és kecskét. Közben létrehozta a villámlást is, végül pedig férfiakat hányt a világra. Az állatok pedig egy-egy állatfajta képviselője, és később létrehozta társait: a gém a madarakat, a krokodil a kígyókat és iguánákat és így tovább. Végül M’Bombo – másutt Bumba – három fia fejezte be a világot.
A teremtés valójában nem csak teremtés. Van, hogy átalakulás, de az is előfordul, hogy a világ mindentől függetlenül örökké létezik az időben, és csak – emberrel – kell benépesíteni. Van, hogy valaki áldozatára van szükség, másutt egy istenség megbüntetéséből jött létre az ember, és sorsa az, hogy a többi istent szolgálja. Sokféle eredettörténet sokféle világmagyarázattal szolgál. Más szájízzel éli mindennapjait az ember, ha tudja, mikre hivatott. Hiszen az, hogy honnan jövünk, mindenben meghatároz bennünket – legyen szó tájegységről vagy a transzcendensről.
