Gyerekkoromban a szüleim hétvégente a Vidám Park és az Állatkert mellett gyakran elvittek a Nemzeti Múzeumba is, ahol a kedvencem a természettudományi szekció volt: talán innen datálható azóta sem szűnő természet iránti rajongásom. Mai ésszel visszatekintve kicsit már bizarr, de akkor még nagyon menőnek tűnt a kitömött oroszlán vagy medve mellett pózolni.
Azóta is bizony sok víz lefolyt a Dunán, és az 1996-ban a Ludovikára költöztetett Magyar Természettudományi Múzeum az utóbbi pár évben leginkább a Debrecenbe kéne / nem kéne menni kérdéskör miatt került be a sajtóba, és nem a szuper kiállításai miatt. Ezért kíváncsi lettem, mit tud ma mutatni a gyerekeknek ez a patinás, de sok viszontagságot megélt intézmény (például 1956-ban több találatot is kapott a gyűjtemény, és sok tízezer tárgy megsemmisült). Merthogy egyértelmű a törekvés, hogy a legfiatalabbakat is megszólítsák, a megvalósítás azonban nagyon vegyes eredményt mutat. Talán a korlátozott anyagi erőforrások vagy a költöztetés következtében tapasztalt bizonytalanság miatt, de mind az állandó, mind az időszaki kiállítások igen ambivalens érzéseket hagytak bennem. Pedig én nem is húztam magam mögött egy nyafogó hat-nyolc évest, ahogy a látogatók nagy része.
Felvéve a gyerekszemüvegemet ugyanis a tárlatokon túl sok a szöveg, és kevés az interaktív tartalom – némelyik ráadásul nem is működik, vagy a sok tapogatástól már teljesen elkopott. A tudományos zsargonban megjelenő szövegeket még felnőttként is nehéz követni. Látható, hogy a tárlatok tervezői próbálkoztak a felnőtteknek és a gyerekeknek is megfelelni, de valahol elvesztek. Kár, mert a szűkös lehetőségek ellenére is látszik, hogy milyen gazdag gyűjteményből válogathattak a kurátorok.
Az ásványtani kiállítás például fantasztikusan változatos, személyes kedvenceim a zöldes malachitok. A ragyogó kövek tárolókban állnak, mellettük tudományos leírásokat olvashatunk. Például azt, hogy egy fejlett világba születő egyén több mint ötszázezer kilogramm követ, homokot és kavicsot, kétszázötvenezer kilogramm kőszenet, ennél is több liter kőolajat, hat és fél ezer kilogramm vasat és tizennégyezer kilónál is több kősót „használ el” élete során. Meg negyvenhárom gramm aranyat, 247 kiló cinket és 423 kiló rezet. És még agyagot, foszfátot és csomó más ásványi anyagot is. Ha a száraz felsorolás helyett a mennyiségeket arányos kupacokban vezették volna elő, látványosabb lett volna az eredmény. A drágaköveket bemutató részekben is szívesen vettünk volna történeteket arról, hogy mekkora csaták, milyen véres leszámolások történtek egy-egy nevesebb gyémánt megszerzéséért.
Némiképp csalódást okozott a „magyar dinoszauruszokat” bemutató rész is, pedig ha valamivel, akkor a dinókkal bármit el lehet adni a gyerekeknek. A laikusok számára értelmezhetetlen csontdarabok és fosszíliák hosszú-hosszú tudományos leírásába azonban még az igazi bibliofileknek is beletörik a bicskájuk. A túlingerelt környezetben felnövő gyerekeknek pedig ma már jóval több kell annál, mint néhány dinoszauruszmakett vagy csontváz. Még akkor is, ha tényleg izgalmas belegondolni, hogy a Bakony helyét egykor mocsár foglalta el, amelyből őskrokodilok, Iharkutosuchusok másztak elő, miközben négy méter magas Hungarosaurusok lába alatt döngött a föld, felettük pedig hatméteres hüllők, a Bakonydracók repkedtek.
A Sokszínű élet című szekció a természet diverzitását mutatja be: miként kapcsolódnak egymáshoz a végtelenül változatos létformák, és milyen evolúciós folyamatok alakították ki őket. A kollekció a Kárpát-medence vízi és szárazföldi élővilágában bekövetkezett változásokra fókuszál, amelyeket jelentősen alakítottak az éghajlati és földrajzi folyamatok: elődeink például tízmillió éve Budapesttől Belgrádig is simán elhajózhattak volna a Pannon-tó tükrén, már ha lettek volna emberek akkor.
A Kárpát-medence első lakói az ősi emberszerűek voltak, maradványaik Rudabányánál kerültek elő. Az ősembereket a Homo erectus európai változata, a Homo heidelbergensis figurája hozza testközelbe. E csoport egyedei szintén kóboroltak Magyarország területén. A mai ember megjelenése mintegy harmincötezer évvel ezelőttre tehető, a benépesítés viszont sok évezredes folyamat volt. A termékeny területre minden égtájról érkeztek emberek, többek között pannonok, szarmaták, rómaiak, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, szlávok és persze magyarok is. Ők nemcsak kultúrájukban, de megjelenésükben, fizikai adottságaikban is eltértek egymástól, a kiállításon leletek alapján rekonstruált emberfejek mutatják különbözőségüket. Milyen vagány lenne egy olyan mesterséges intelligenciás szkenner, amely elé beállva kiderülne, hogy hány százalék hun meg avar arcvonást hordozunk még ma is magunkon! Jelenleg csak egy tükör segítségével vizslathatjuk arcunkon a jellegzetes jegyeket.
Ezen a részen lehet találkozni a legtöbb preparátummal, mamuttal, kitömött állattal, levél- és termésmintákkal. A szekció egészen a mai Magyarországig vezet, szó van az erdőségekben, a sós pusztákon, a félsivatagos területeken, de még a saját lakásunkban is megtelepedő élőlényekről. Viszont erre a részre is igaz, ami a többire, hogy több interaktivitás és kevesebb szöveg sokat dobna a befogadhatóságán.
Az aulát Burger Barna fotográfus Kékvándor című kiállítása foglalja el, amelyhez a képeket az Országos Kéktúra 1180 kilométeres távjának teljesítése közben készítette. A mintegy száz fotográfia, installáció tizenkét tájegységen keresztül mutatja be a legismertebb hazai túraútvonal szépségeit.
Az időszaki kiállításokhoz vezető közlekedő üvegtalapzata alatt korallzátonyok több típusát láthatjuk, a falba süllyesztett akváriumokban pedig édes- és sós vízi halakat is megfigyelhetünk. A gyerekeknek szánt dühöngőrész mellett asztrofotók, brazil madarakról készített installációk és a dél-amerikai országban megtalálható életközösségeket bemutató rollupok követik egymást kissé kaotikus sorrendben.
A terem végét foglalja el a méhek nélkülözhetetlen szerepét hangsúlyozó kiállítás. Talán ez áll a legközelebb ahhoz, amilyennek egy mai, modern tárlatot elképzelünk: színes, szagos, informatív, és nincsenek benne feleslegesen hosszú szövegek.
Ahogy a barázdás bálna csontváza alatt kisétáltam az épületből, kicsit elszomorodtam. Jó lenne egy olyan múzeumról beszámolni, amely egyszerre tud fiatalt és idősebbet is megszólítani. A Természettudományi Múzeum azonban inkább a felnőttekhez szól, pedig soha korábban nem volt ekkora jelentősége annak, hogy a gyerekek minél alaposabban megismerjék a természetet, fantasztikus változatosságát, ugyanakkor sebezhetőségét is. Néhány jól kimunkált interaktív elemmel korszerűbbé lehetne tenni az egyébként látványos gyűjtemény bemutatását. Ebbe az irányba lenne jó elmozdulni a következő tárlatok megtervezésénél.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
