Akram Khan felveszi a telefont. Fura egy helyzet, amiben az angol 'interview' összetétel második fele ebben az esetben érvényét veszti: beszélget két idegen, akik nem látják egymást. A gesztus, a mozdulat, a testnyelv láthatatlan, csak az, ahogyan beszél, a hangja, a beszéd ritmusa, az intonáció segít abban, hogy értsem, pontosan mire is gondol. Teljes, nyomdakész mondatokban fogalmazza meg minden válaszát. És ebben semmi meglepő nincs: a Bahok premierje 2008. január 25-én volt.
Hogy mi teszi érdekessé a darabot? Ez Akram Khan első együttműködése a Kínai Nemzeti Balettel (NBC) - nem is terveznek egyelőre többet -, a darabot az ő társulatától, az Akram Khan Companytól (AKC) rendelték meg, a közös munka az ő ötlete volt. Ez az első olyan produkció, amelyben csak koreográfusként dolgozott, táncosként nem lépett színpadra; a közreműködők háttere meglehetősen változatos: nemcsak a szakmai szempontokat figyelembe véve eltérő a hátterük - ki a kortárs tánc, ki a klasszikus balett felől érkezett -, de ahányan vannak a színpadon, szinte annyiféle nemzetiségűek.
A Bahok története 2007 nyarán kezdődött egy előkészítő periódussal, a tényleges próbák néhány hónappal később, novemberben indultak. "Ebben a darabban arra a kérdésre kerestem a választ, mit jelent az otthon fogalma a különböző nemzetiségű, kultúrájú, képzettségű embereknek, akiknek, ha úgy tetszik, még a génjeik is különböznek" - magyarázza Khan. A Bahok egy kihalt, kísértetek járta váróteremben játszódik. Miért pont ezt a helyszínt választotta? "Sajnos, az időm nagy részét várakozással töltöm, reptéri tranzitokban, egyik országból a másikba utazva, és ebben a holtidőben mindig figyelem az embereket." Amint ezt mondja, nem hallatszik túl feldobottnak, inkább szomorú a hangja. A hosszútávutazó magányossága szólna belőle?
"Figyeltem, hogyan néznek, ülnek, állnak, gondolkodnak az emberek, hogyan keresik a kapcsolatot és próbálják elkerülni a kapcsolatfelvételt egyidőben. A darab tulajdonképpen véletlenül jött létre, és a munka számomra arról szólt, hogy különböző hátterű embereket ismerjek meg. Pályám során először a kathakkal foglalkoztam, aztán az egyetemen a kortárs táncot tanultam, a testem pedig ettől teljesen megzavarodott. Izgalmas volt, amikor a táncosaimat megismertem, amikor elkezdtünk dolgozni. Az első másfél hétben csak beszélgettünk, egymás élményeit hallgattuk. Nagyon fontos volt a számomra az, hogy ők legyenek a darab szerzői, hogy abból szülessen meg a történet, amit ők éltek meg."
Érdekel Khan célja, az, hogy a közreműködők tapasztalatait, élményeit, kultúráját, azaz a különbözőséget eggyé, egységessé akarta-e gyúrni, vagy épp ellenkezőleg: nagyon erősen megpróbálta elkerülni a homogénné olvasztást. "Foglalkoztunk kínai néptáncokkal, dél-indiai harcművészetekkel, kortárs tánccal és természetesen a kathakkal is" - idézi fel a munkamenetet, azaz egy stílus szigorú szabályrendszerét kombinálták egy másik stílus hasonlóan szigorú szabályrendszerével, s ezáltal egy teljesen új mozgásnyelv jött létre. Nem vagyok sem gyakorló koreográfus, sem táncos, de azt gondolom, egészen más megközelítést igényel az a darab, amiben kizárólag koreográfus valaki, különösen akkor, ha eddig saját munkáiban mindig közreműködött. Kiderül, jól gondolom. "Vezető voltam ebben a helyzetben: azt osztottam meg velük, amit ők nem láthattak. Vissza kellett fognom magam, hogy ne kezdjek el táncolni, ne mutassam meg a táncosoknak a mozdulatokat. Nem adtam irányokat, mindössze azt raktam össze, amit ők hoztak a próbaterembe. Fontos volt az is, hogy ne lépjek be a térbe. Csak ültem egy széken, és instruáltam a táncosokat." Nehéz lehetett és frusztráló. (Megerősíti azt, amit laikusként gondolo.)
Pontosan olyan, mint a nemrég véget ért négy hónapos szabadsága. Amikor arról kérdezem, hogyan töltötte a pihenést, azt várom, hogy utazásairól anekdotázzon, olvasmányélményeit mesélje, családi történetekkel jöjjön elő, ezzel szemben ismét a "frusztráló" szót használja az elmúlt időszak jellemzésére. Akram Khan kilenc éve nem volt egy hétnél hosszabb időre szabadságon. "Nehéz volt, és egyáltalán nem szerettem szabadságon lenni. Az agyam folyamatosan járt, a testem működése viszont leállt. De ez direkt történt, én állítottam le. Elkezdtem hízni, a kilók kúsztak felfelé, most viszont fogyókúrázom - azonban mindkét folyamat céllal zajlott, egy kutatómunka részeként, a testem megismerését célozva." Khan duett-triógiája után, amelyben partnerei Sidi Larbi Cherkaoui, Sylvie Guillem és Juliette Binoche voltak, jelenleg egy szólódarabra készül. Saját teste jelenti neki az origót, azt a biztos pontot, amit újra és újra felfedezhet, és amihez újra és újra visszatérhet. Az ő teste, az ő vára. Az otthona.
