- Soha nem álltál több lábon, soha nem volt egy B-terved a táncon kívül?
- Nem, erre nem volt szükség. Sokáig egy svunggal ment minden a pályámon. A Budapesti Táncművészeti Szakközép-iskolában tanultam Angelusz Ivánnál, aki nem csupán jó táncosokat szeretett volna nevelni belőlünk, hanem elvárta, hogy határozott művésztudattal létezzünk. Az utánam következő évfolyamba járt Hód Adrienn, Lex Alexandra, Garai Júlia, Máthé Gabriella, a későbbi Off tagjai, a társulat is ott alakult, az iskolában. Harmadévben külföldre hívtak, Stuttgartban az Ismael Ivo Dance Companynál, majd a Marco Santí Danse Ensemble-nél táncoltam, ez szinte kezdőként nagy szó volt. Később pedig örömmel jöttem vissza az Offhoz, tudtam, hogy várnak, és valóban nagyon sikeres időszakot éltünk meg együtt, akkoriban készítettük például a 100 fejű közönséget, a Kérészt, az utcai performanszainkat, a Requiemet.
- Hogyan kezdett el egymás mellett futni az Off és az Artus?
- Hét éve kezdődött, Goda Gábor 2000-ben hívott el az Artushoz. A Káin kalapja volt az első előadás, amiben szerepeltem. Az első években az Offból jártam át vendégeskedni az Artusba, később pedig éppen fordítva, most pedig már inkább csak az Artusnál táncolok egy ideje. Bár nagyon különbözőnek tűnhet a két együttes, számomra mégsem azok: mindkettőben van egy erős rendezői személyiség, aki engedi szabadon kísérletezni a társulat tagjait, ez munkamódszere fontos része. A legfontosabb különbség pedig talán az, hogy Goda Gábor végig kívülről szemléli a folyamatot, míg Hód Adrienn maga is folytat mozgáskísérleteket: Gábor inkább rendező-koreográfus, Adrienn pedig inkább koreográfus-rendező.
- Az Artusban hogy zajlik egy-egy előadás próbafolyamata?
- Gábornál nincs előre megírt darab, helyette egy alapgondolat van, egy előadásötletet, ami köré kérdéseket teszünk fel. Elindul egy keresgélés, együttgondolkodás. Improvizálunk, etűdöket készítünk, írunk és beszélgetünk. Az így született anyagokat Gábor megpróbálja az alapgondolathoz közelíteni, és így lassan elkezd formába öntődni a darab. Gábor mindig keresi a járatlan utakat, a meglepetéseket, próbál kitörni a sémákból, az óráján is az volt a jelszó: Lepd meg magad! Érdekes jelenség, hogy amikor már készen vannak a karakterek, néha a darab is elkezdi írni saját magát. De nem szabad hagyni kicsúszni az irányítást a kezünkből, mindig rá kell látnunk a folyamatra. A nézőket fokozatosan kell beavatni. A színház közösségi műfaj, fontos, hogy közösen átéljünk valami különlegeset a közösséggel az adott az estén, másrészt pedig az is, hogy a nézők mindegyike külön-külön olyan belső utazást éljen meg, amit aztán el tud helyezni saját magában, a saját tapasztalatai között.
- A nézőkkel szembeni felelősség szerintem is nagyon fontos. De mi van akkor, ha egy este például nincs kedved fellépni?
- Mindenkinek van ilyen napja. Az a táncos lét mesterségbeli része, hogy ha előadás előtt nincs meg a megfelelő hangulatom, képes vagyok állapotba hozni magam. A testemből dolgozom, elsősorban a testemet kell felkészítenem, hogy rátaláljak arra, ami a megfelelő állapothoz kell, hiszen a test nem automatikusan kerül készenléti állapotba. Nincs recept, nem működik mindig ugyanaz, de például ha a ráhangolódás nem megy tánccal, akkor ott van a tai-chi, vagy bármi más. Addig keresgélek, míg meg nem találom a megfelelő módszert.
- Sosem hagyott még cserben a tested?
- Azt éreztem mindig, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem: amikor tizenöt éve táncolni kezdtem, és elképzeltem, milyen is lesz majd táncosnak lenni, pontosan arra vágytam, ami az Offnál az Arborétumban és a Titi Táji Táncokban, az Artusnál a Rókatündérekben és a Don Quijote mauzóleumban meg is valósult, művészileg ez a csúcsa annak, amit idáig elértem. Aztán egy éve beütött egy súlyos betegség: egy komoly műtét és fél év lábadozás után jöttem vissza a világ végéről. Megbénított, hogy fáj a testem, megszoktam, hogy szabadon tudok mozogni, eddig még sérülésem sem volt soha, de az operáció miatt egy csomó izmom elmászott, sok energiába tellett visszaépíteni magam. Azt tudtam, hogy meg fogok gyógyulni: ahogy kijöttem az intenzívről, rögtön mozogni akartam, jógáztam, meditáltam. Elgondolkodtam, hogy mire volt jó ez a betegség, és rájöttem, hogy a mindennapjaim az utolsó tizenöt évben csak a táncról szóltak, valószínűleg kellett egy helyzet, amikor más a cél.
Most a célom a túlélés volt, ami végletes helyzet, viszont rájöttem, hogy ugyanaz az ember vagyok akkor is, ha nem táncolok. De nem fogtam fel olyan tragikusan a betegséget, hiszen a családomtól és a barátaimtól rengeteg szeretetet kaptam, egyszerűen csak meg akartam gyógyulni minél előbb.
- Akkoriban készült a Serenade című koreográfiád, amely annyira derűs, könnyed és szellemes, hogy a betegséged tudatában még nagyobbnak tűnik a kontraszt. Hogyan dolgoztatok rajta?
- A próbák egybeestek a lábadozásom időszakával, mozogni ugyan még nem nagyon tudtam, de ez koreográfusként nem akadályozott. Az volt az alapgondolat, hogy legyen hét szerelmes fiú, hét különböző karakter. Várakoznak a szerelmeikre, és ez a várakozás nagyon különböző helyzeteket teremt. Sokat beszélgettünk a szereplőkkel - a srácok elmondták az élményeiket, a romantikusabbak persze magasztos dolgokról beszéltek, de volt, aki ironikusabban fogta fel. A derűs és tragikus pillanatok egymás mellett léteznek a Serenade-ban. Van, aki belehalhat a szerelembe, mert nem talál választ, más pedig könnyedebben veszi. Amikor elkezdtem dolgozni ezen az előadáson, tudtam: annyi mindent elmondtak már a szerelemről, hogy nehéz lesz a dolgok közhelyességén túllépni. Az egyetlen mód, hogy hiteles legyen az előadás, ha a saját történeteinkből indulunk ki.
- Most, hogy meggyógyultál, és újra táncolsz, milyen munkáid vannak?
- Még a múlt évadban visszaálltam a Don Quijotébe és a Rókatündérekbe, júliusban Magyarkanizsán, a Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben jártam, augusztus végén pedig a Goli Tánchely szokásos nyár végi kurzusán tanítottam. Augusztusban folytattuk a Piroska és a farkasok illetve a Farkasok társasága próbáit, szeptember 26-27-én kettős bemutatót tartunk a Művészetek Palotájában. A két előadásfajta, a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló mese között nem kell, hogy nagy különbség legyen, csak abban, ahogy kimondod a dolgokat.
