A cseppet sem szerény Steve McQueen - aki elsőfilmesként legendás pályatársa, A hét mesterlövész és A Cincinnatti Kölyök színészének nevén alkot - valahol itt kapcsolódik be a történetbe. Egy börtönőr a hulló hóban cigarettázik művészi beállításban fotózva, hogy érezzük, van valami a lelkében - hogy mi, az mindegy -, aztán egy új rabot szállítanak a Belfast-közeli Maze börtön egyik apró, ürülékkel kikent falú cellájába. A börtönben embertelenek a körülmények, s egy másik rab újabb éhségsztrájkot szervez, amibe belehal.
Ennyi a sztori, de ezt a részt ugorjuk is át gyorsan - még a végén elvonná az értékes karaktereket az elől, ami igazán fontos az Éhség című filmben (amely éhségről éppenséggel egyetlen percig sem szól - egy gyomor- és másmilyen fekélyektől, félig leállt belső szervek fájdalmától szenvedő, élve elrohadó ember érzéseit ugyanis elég könnyelmű ötlet volna az "éhség" szóval körülírni). Ami pedig fontos: a sokkolás - McQueen másfél órás mozijából legalább 70 percet ez tesz ki ugyanis. A rendezés valamiféle nagyon erős, nagyon frusztrált fixációt mutat a testek felé: egy-egy (mit egy-egy, összesen van vagy száz) közeli a testekről, vérről, kelésekről, saját kezébe szaró és azt a falon szétkenő emberekről, péniszekről, anális motozásról kellene, hogy elvigye a filmet, hogy elhitesse a nézővel, itt "valami többről" van szó, "valami megrázóról". Ez azonban önmagában - 2009-ben biztosan, de már évtizedekkel ezelőtt, Pasolini, Marco Ferreri óta legalábbis - semmire sem elég; ha nincs mellette tartalom, legfeljebb egy-két filmfesztivál díjait lehet elnyerni vele.
Persze ne legyünk igazságtalanok. Igaz, hogy az ostoba testfétis mellett nemigen marad idő érdemi magyarázatokra - politikáról, ami elvileg a film tárgya volna (de a Cannes-i Arany Kamera-díj magyarázata mindenképpen) szó sem esik; hogy itt az IRA-ról van szó, az is jóformán csak a skandálásból derül ki a film felénél, és akkor olyan apróságokat ne is kérjünk számon, hogy ki és miért is öli meg az első jelenetekben bemutatott börtönőrt egy természetesen megrázóan fényképezett jelenetben, vagy hogy hogyan is váltott a sztori Davey Gillen megrázó börtönsorsáról Bobby Sandsre és későbbi éhségsztrájkjára. De meg kell hagyni, mégis jelen van a politika: egy szánalmasan elfogult, klisés és szemellenzős ábrázolásban. A törvény emberei egytől egyig pokolbéli, elmebeteg, kegyetlen, szadista állatok - aki nem, az az ajtó túloldalán sír (tényleg), amíg a többiek épp csak el nem élvezve verik a rabokat -, cserébe viszont szó sem esik arról, hogy a nyilvánvalóan tényleg embertelenül kezelt rabok ugyan miért is kerültek börtönbe. (Netán ártatlan civilek megölése miatt? Ugyan, kit érdekel.)
Az Éhség szellemileg felháborítóan ostoba, képileg bántóan közhelyes, szégyenteljesen sok díjat elnyert blöff.
