Az 1949-es születésű Jean-Luc Outers nemrégiben járt Magyarországon. Már eddig is több alkotását vehettük kézbe, s bár a fordítók személye változott, az egységes szöveghangulat valamennyin átütött; bizonyos állandósuló önéletrajzi, családi motívumok is önmagukért beszélnek. A Vaktérképet (Göncöl Kiadó) Bárdos Miklós ültette át nyelvünkre, tartózkodó, választékos fordulatokkal, az eredeti cím (La Place du mort) jelentésének szelídítő (nem indokolatlan, kissé költői) elcsúsztatásával.
?Ki ismerheti istenigazából a saját apját?? E kérdés is sarkallja a történetmondót, hogy szélütés következtében félig bénult idős apjával tíznapos gépkocsiútra induljon. Az úti célpontokat az apa múltja, óhaja jelöli ki, ám inkább a harmincnyolc éves fiú az, aki a tér, térségek átszelésével, az esti megpihenésekkel, saját élete és kapcsolatai előtérbe engedésével a tudat, a lélek, az érzékek síkján újraéli, újrarendezi, kérdések és lehetséges válaszok sakktábláján újrajátssza az életét. A két férfi főleg a tekintetével kommunikál, a gesztusnyelv pedig a családi érintkezés, a közös emlékek maradványa. Vérségi jelelés. A beteg apa (egykor miniszter, sokoldalúan művelt koponya) mestere volt a szónak, retorikának, némasága így többszörösen sújtja. A fejezeteit tekintve tizenegy napra tagolt műről nem árulunk el titkot, ha tudatjuk: az utazás vége az apa életének végét is jelenti.
Az út ? erős táji, lokális konkrétságai ellenére ? számos visszarévedés, emlékfoszlány, álomkép absztrakciójával telítődik a fiú gondolatainak vásznán. Szinte sokalljuk is, hogy a fejezetkezdő típusállapot általában hasonlóképp rögzül: ?Éjjel álmomban újra felkerestem a helyeket, ahol előző nap jártunk?. Jobbára az élmény-, látomás- és következtetés-láncolatok letapogatása képezi a könyvet, melynek egyes passzusait akár közhelyesnek is vélhetjük. ?Amikor az ember hasonlítani kezd az apjára, az azt jelenti, hogy öregszik? ? olvassuk. Közhely? Ha az, akkor is idézet ? Gabriel García Márqueztől. Outers szívesen dolgozik modern művészeti és műveltséganyaggal, melynek nemzetközisége csak közvetve engedi az etnikai és politikai identitás otthoni problémáinak égető közelébe alakmását. E téren ugyanis az ő engedékenyebb, az európaiság jegyében lehetőleg konfliktuskerülő felfogása és apjának konzervatívabb (franciaellenes) álláspontja elüt.
A Vaktérkép számos emlékezetes epizódja közül is kiemelkedik a főhősnek érzelmi társával, Odile-lal folytatott, feszültségoldó telefonbeszélgetése a távszeretet jegyében. A nő szerelmi kapacitását teljes életére szólóan lekötötte ifjúkori, őt elhagyó szerelme, Jean, akit máig sem felejt. Hivatása ? szinkronszínésznő ? a beszédben, soknyelvűségben, sokalakúságban manifesztálódik. Szelíden misztikus hangja az éteren át egy elérhetetlen világ meghitt messziségét közvetíti oda, ahol az apa csendje folytán a külső szótlanság helyett a belső dialógus az úr. Odile ?a testetlen tiszta lélek. Testét felajánlotta az elmúlt szerelemnek, ahogy egyesek tudományos célokra ajánlják fel földi maradványaikat?.
A test mint objektív, fizikai-fiziológiai létező számos helyen metaforizálódik a szövegben. Szótestté lesz, miközben a test anyagi mivoltát megőrizve átjátssza magát egy emeltebb jelentésbe. ?Az apáknak a rajttól kezdve testhossznyi előnyük van a fiúkkal szemben? ? ez a fiú alaptézise, mely ellen nem is lázad. Az apa halálba fogyatkozó teste, Odile-nak a földi szerelemtől visszavont teste, a fiú a hosszú autóvezetések és különleges kommunikációk során elfáradó, álmokba könnyülő-nehezülő teste egymáshoz viszonyítva építi e jellegzetesen nem testi könyvet. A Tizedik nap és a Tizenegyedik nap lezáró, majd újrakezdő fejezetei előtt a regény a Kilencedik nap éjével valójában vissza is zárul önnön sorsnyomozásába, álomi haláltáncába. Outers, mint másutt is egyszer-egyszer, szükségtelen értelmezési segítséget is ad olvasójának, de az emberi egzisztencia átlátható kiszolgáltatottságának hűvös tényét, az egész mű egyik fő szólamát itt is szépen simítja a szövegbe: ?Ezt az éjszakát testek nélküli pizsamák népesítették be, akik a hegyen keresztül zarándokoltak, különös zsinatokat tartva egymás között. A szélben hullámzó hálóruhák között felismertem apámét, ami ugyanolyan csíkos volt, mint a többi ? a fegyencek ruhájának mintájára. Egy hang pedig azt mondta: ?Mi a haldoklók lelkei vagyunk, testünket szomorú sorsára hagytuk??.