A testünk fontos kommunikációs felület, amely rengeteg mindent elárul a társadalmi helyzetünkről, az identitásunkról, a korunkról, miközben arra is alkalmas lehet, hogy a valódi énünket elrejtsük mögé. A test reprezentációja a mai napig érzékeny terület, hiszen a különféle diskurzusok nagymértékben meghatározzák az alkotók viszonyulását a témához. A Testkép című kiállítás a testábrázoláshoz kapcsolódó tendenciákat mutatja meg a maguk sokféleségében és ellentmondásosságában.
A kiállításon változatos testábrázolásokkal találkozunk a klasszikus akttól kezdve az egészen absztrakt munkákig. A fotók némelyike az idő múlásáról szól, mások az anatómiailag tökéletes testet tárják elénk, de vannak olyanok is, amelyek az alkotó saját testéről fogalmaznak meg állításokat. A kiállításon nagy számban szerepelnek azok a munkák, amelyek a női szerepek változásáról, a nemi szerepek alakulásáról mesélnek.
Számomra ez utóbbi fotók a legizgalmasabbak ezen a kiállításon, személyességük folytán igazán mély hatást érnek el.
Itt van például Szombat Éva Az íven túl című sorozata, amely az alkotó saját testéhez való viszonyáról mesél. A rózsaszínbe burkolt fotók tulajdonképpen személyes vallomások, ezáltal nagyon intimek, bensőségesek. Az egyik képen egy futóbicikli tűnik fel, egy másikon fehérjeporokból és vitaminokból álló csendéletet látunk. A képek az alkotó saját testével való törődéséről szólnak, a külső gondoskodásról, ami az önelfogadáshoz vezető út egyik fontos lépése lehet.
Néhány testkép önportré is: az alkotó teljesen lemeztelenedik előttünk. Elénk tárja, mintegy felvállalja testének „hibáit”. A sorozat néhány darabja pedig azt a kérdést feszegeti, hogy miként változik a testünkhöz való viszonyunk a kapcsolataink által. A házasélet pillanatai elevenednek meg, mintegy aláhúzva, hogy a pozitív élmények is hozzásegíthetnek saját testünk elfogadásához.
Színeiben és gondolatvilágában ehhez a sorozathoz szorosan kapcsolódnak Rédling Hanna fotói. A Bóbitán a nővé érés folyamatának frusztráltsága, az ebből fakadó szorongások és esetlenségek válnak láthatóvá. A borotvával megsértett alma a szőrtelenítés viszontagságairól, a rúzzsal összekent fog és a lehulló műszempilla a szépítkezéshez kapcsolódó kínlódásokról, míg a bugyiba szúrt tűhalmaz a menstruáció fájdalmairól szól.
A munkák némelyike azt a kérdést feszegeti, hogy miként változik meg a testünkhöz való viszonyunk, amikor anyává válunk. Az arányok alakulása a várandósság és szoptatás alatt belső önvizsgálatra készteti a nőt. Várandósként, majd anyaként a testkép változása nagyon radikális: Vasali Katalin ezt az állapotot öntestképekben és testlenyomatokban őrizte meg. Az egyik fotón a mellét látjuk, amely szexuális tárgyból tápláló szervvé alakul át. Egy másik testkép középpontjában pocakjának gipszlenyomata áll, mellette különféle vanitas-szimbólumok: meghámozott citrom és gránátalma, amelyek csendélete az áldott állapot elmúlását, a nagy pocak eltűnését jelképezik.
De a többi fotó is teli van szimbólummal: az évek óta „meddő” növényének első virága, a nagymama által készített, fátyolként viselt csipke, az összevarrott heg az almán mind-mind jelentéssel telítettek.
Fedor Ilka Izolációja a magzati állapotot idézi meg. A női test burokban látható ezeken a fotókon, ahol megszűnik a tér és az idő, ahol a test önmagáért létezik, mivel azt nem látja senki, nem ítéli meg senki. Időtlen és súlytalan lebegés ölt testet ezeken a fotókon.
Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a férfi fotográfusok mennyire másképp látják a női testet. Akármennyire is érzékenyen közelítenek a témához, egészen más rétegek jelennek meg ezeken a fotókon.
Tímár Péter fotóival a mezítelen test természetes megjelenését ragadja meg. Igyekszik mellőzni mindenféle esztétizálást, így az aktok nyílt, őszinte, kitárulkozó Vénusz-szobrokká válnak.
Benkő Sándor lírai fotói az öntudatos nőiséggel és az ideális, álomszerű testformával foglalkoznak. A kortárs táncos ezeken a fotókon kecses, klasszicista szoborként jelenik meg. Benkő azzal játszott el, hogy a fényekkel és árnyékokkal hogyan képes megragadni azokat az érzelmeket, ami kivetül a női testre tánc közben.
Nagy öröm, hogy Bartis Attilától szép számmal szerepelnek fotók a kiállításon. Úgy tűnik, hogy ezek a fekete-fehér képek véletlenszerű pillanatokat ragadnak meg, amelyek szabad asszociációkat, meglepetésszerű felismeréseket hívnak elő a befogadóban. A Két fiú strandfotó: előterében egy rejtélyes alak fekszik, akit nem ismerünk, de aki akár mi magunk is lehetünk. A távolban két fiú sziluettje látszik, akikről azonnal elkezdtünk történeteket formálni. Giorgio de Chirico melankolikussága és Caspar David Friedrich rejtélyessége érhető tetten ezen a fotón. Aztán ott van a Padlón fekvő nő, akinek élettelen teste indítja be a képzeletünket: mi történhetett vele? megölték? megerőszakolták? Nyitott szeme, kitárt, kiszolgáltatott teste hideglelős, kísérteties hangulatot idéz, tekintete még sokáig kísért a kiállítás után is.
Urbán Ádám az Aszódi Javítóintézet bentlakóinak testét mutatja meg a fotóin. Verbebics Ági démoni alakokat „fest”: a szőrzettel talpig bevont női figurák a boszorkányság rejtett vonásait testesítik meg. London Katalin képével felteszi a kérdés: tudunk-e méltón szembenézni az idő múlásával? De szerepel Hirling Bálint Cosplay sorozatának is néhány darabja ezen a kiállításon, amelyek azt a kérdést feszegetik, hogy a külsőnk megváltoztatásával mennyiben tudjuk elrejteni a saját személyiségünket vagy épp egy másik arcot magunkra venni.
A kiállítás október 25-ig látogatható.
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
Nyitókép: Tombor Zoltán: Példakép, 2019
