- A japán lélek szerint, igen. Az élet a halálra készít fel, de ez nem azt jelenti, hogy a halálra kell gondolnunk, hanem arra: hogyan éljünk, hogy ne kelljen a haláltól félnünk. Az én válaszom, a célom a lehető legtisztább élet: ezt keresem, s apránként már közelítek is efelé, s ha odaérek, nem fogom félni a halált.
- Évtizedek óta Franciaországban él. Mennyire érzi magát mégis japánnak, s mennyiben európainak: hogyan fér meg az életében ez a két kultúra?
- Bár Franciaországban élek, Japánt sosem hagytam el, a francia kultúrát pedig nem elég mélyen ismerem. Persze, mindent befogadok abból, amit ott látok, észlelek, s nyilván látszik is a munkámon: azon tehát, amit magamból kiadok - de a lelkem japán.
- Miért éppen Franciaországot választotta?
- A véletlen úgy hozta, hogy egymás után kaptam a francia meghívásokat, olyan sűrűn, hogy rá kellett jönnöm: itt kell a közönségnek az, amit adhatok. Egy idő után ésszerűnek tűnt ott lakást venni (Tokióban most épp nincs is lakásom), tíz éve Bordeaux-ban élek tehát, de mivel a testem folyton utazik, s Párizs az a pont, ahonnan mindenhová el lehet jutni, ez a város kulcsfontosságú az életemben.
- A hetvenes évek végén alakította Ariadone elnevezésű társulatát (mint vallja: a névadó Ariadné fonalát követi estéről estére előadói útján), s most egy 12 éve készült szólóját mutatja be a budapestieknek, melyre Marguerite Duras személye ihlette.
- Épp az egyik regényét olvastam, amikor a kezembe került egy kazetta, amelyen többek között Marguerite Duras beszél. Ez a hang, ahogyan a gyerekkoráról is mesélt, azonnal elindított bennem valamit. Az érzelmeimet, a mozdulatokat.
- A francia írónő Indokínában született, 17 éves koráig ott élt. Mennyiben köti össze önöket a Távol-Kelet közös élménye?
- Biztos nem véletlen, hogy megfogott ez a hang, ez a szöveg, az életmű. A kazettán Hirosimáról is beszél, de az a rész olyan erős, hogy nem is vettem bele a darabba. Egyáltalán: nem volt szándékomban ezt a hanganyagot a szólóm kíséreteként alkalmazni, végül azonban valahogy mégis visszatértem hozzá.
- Mennyit változtat előadásról előadásra a szólón?
- Változtatni? Nem értem a kérdést. Minden előadás más. Mindegyik egy másik szóló. Először is, gondolja csak el, mennyire más volt a testem 12 évvel ezelőtt! Minden előadáson más a testem. Minden előadáson azt mutatom éppen, amim van, s ez sosem lehet ugyanaz. Persze, a feszültség, a koncentráció az mindig ugyanolyan erős. De tud-e vajon a koncentráció is épp olyan minőségű lenni? Talán az sem. Az élet a tapasztalatok által folyamatosan változik. Az idő táplál...
- A francia lélekhez mintha minden más európai népnél közelebb állna a japán művészet. Tapasztalja ezt?
- Én ott élek, és nemigen van összehasonlítási alapom, hogyan is van ez más népeknél, de a franciák részéről valóban tapasztalok egy nagyon erős vonzódást. A zene, az talán kicsit nehezebb számukra, de a japán táncot és a képzőművészetet tényleg nagyon szeretik.
- Vajon hogyan fogadják majd a magyarok az előadását? Tudna adni hozzá valamilyen "útmutatót"?
- Minden népnek megvan a maga kulturális ereje, s az reagál egy másikra. A tánc ugyan nemzeteken túli nyelv, de mégis letagadhatatlanok a nagyon mély helyi gyökerek. Itt van például az önök országa. Nem nagyon ismerem, de van valami, amit a kelet-európai országokban mindig érzek: egy közvetlen, őszinte erő. Ha például Jozef Nadj előadásait látom, akkor ott épp ezt érzem: van ott valami eredendő erő. Ma már mindenféle divatok ráépülnek ezekre az erőkre, mindenütt, gondolom, önöknél is. Én messze elkerülöm a trendeket. Amikor én, a japán táncolok, akkor talán ugyanolyan elemi erőt képviselek, mint amiről az előbb beszéltem. Ezen a szinten pedig mind értjük egymást.
- Befolyásolja-e előadás közben, hogyan reagál az adott közönség?
- Hogyne, természetesen. Minden előadás közös ügy a nézőkkel: én energiákat küldök, s energiákat kapok vissza tőlük. Nem az a fontos, milyen mozdulatot végzek, hanem hogy emóciót osztunk meg egymással.
Compagnie Ariadone/Carlotta Ikeda: "Waiting" :
Trafó január 9-10, 20.00
