Aki belép a ringbe, aki bokszkesztyűt húz – legyen bármilyen ügyes és erős – nem tudja elkerülni az ütéseket. A Rocco és fivérei című Visconti-film forgatókönyve alapján készült színházi előadás két szereplője, Berettyán Nándor és Berettyán Sándor a felkészülés során megismerte a bokszot, bár továbbra is a foci a kedvenc sportjuk. A családjuk példája, az otthon megalapozott értékrend mellett a csapatjáték jótékony hatásával magyarázzák, hogy soha nem ellenfélként harcoltak, még akkor sem, ha éppen keményen ütötték egymást. A testvérek egymás színházi munkájáról mondott véleménye mögött sem feltételeznek soha rossz szándékot vagy sandaságot. Beszélgetés családról, csapatjátékról, egy keresztrejtvény megfejtéséről és a távolságok változásáról.

A Rocco és fivérei próbái bokszedzésekkel kezdődtek. Sportolói múltjukban volt ennek előzménye?

Nándor: Az ökölvívással korábban csak annyi kapcsolatunk volt, hogy megnéztük a tévében a nagy meccseket. Tudtam, milyen eredményeket ért el Erdei Zsolt vagy Kótai Misi. Szurkoltam a bokszolóinknak. De arra soha nem gondoltam, hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom.

Sándor: Mindketten fociztunk. Ezzel párhuzamosan volt egy ideig kézilabda is, de a nagy kedvenc ma is a foci. Nagyjából 13-14 évig utánpótlás csapatokban játszottunk Balmazújvárosban, majd Debrecenben.

Rocco és fivérei
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond

Egymás ellen is?

Sándor: Hasonló korúak vagyunk, nagyjából másfél év van közöttünk, így a korosztályos bajnokságokon leggyakrabban ugyanabban a csapatban voltunk. Tétmeccsen soha nem játszottunk egymás ellen, legfeljebb edzésen.

De talán meccsen kívül néha megverekedtek?!

Sándor: Kicsi gyerekként biztos, de később nem! Edzéseken ugyan nem kíméltük egymást, de verekedni sosem verekedtünk!

Nándor: Komolyan vettük a játékot: küzdöttünk, de soha nem haragudtunk egymásra.

Ez jól hangzik! De nehezen hihető, hogy két testvér között soha ne lenne rivalizálás!

Nándor: Talán a focival, a csapatjátékkal is magyarázható, hogy nekünk természetes a figyelem, az együttműködés, az egymás támogatása. Közöttünk soha nem az volt kérdés, ki a jobb, hanem hogy segítsünk a másiknak, ha kell. A szüleink is ebben a szellemben neveltek minket.

Rocco és fivérei
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond

Ugyanabban a gimnáziumban egyszerre érettségiztek, osztálytársak voltak a Kaposvári Egyetemen, együtt szerződtek a Nemzeti Színházba, de nem kaphatnak ugyanabban a darabban egyszerre főszerepet. Mindebből következhetne a szakmai féltékenység!

Nándor: De nem következik… Tényleg nincs közöttünk semmiféle rivalizálás! Ha a színpadi munka kapcsán valami kritikát mondunk egymásnak, abból sem lehet baj, mert őszinték vagyunk egymással. Tudjuk, hogy a szavak mögött nincs sértő szándék vagy rosszindulat. Csak segíteni akarjuk a másikat.

Sándor: Gyakran játszunk ugyanabban az előadásban. Például az Egri csillagokban Nándi Bornemissza Gergely, én Mekcsey István vagyok, Az ember tragédiájában ő az egyik Lucifer, én Ádám, a János vitézben én Jancsi vagyok, ő a Rablóvezér. Viszont voltak bemutatók, amelyekben nekem nem volt szerepem, nem voltam ott a testvérem mellett a színpadon, de a feszültséget teljesen átvettem, előfordult, hogy szakadt rólam a víz, fizikailag is megviselt az egész.

Egyébként át tudná venni a testvére szerepét?

Sándor: Nem! Erről szó sincs. Ő nem én vagyok.

Ahhoz mit szólt, amikor kiderült, a Parondi fivérek közül Rocco, a címszereplő az öccse lesz?

Sándor: Vincenzo szerepét viszont én kaptam! Végre egy olyan előadás, amelyben az öcsém bátyja lehetek, ahogy a valóságban is. Eddig ilyen még nem történt a színpadon.

Jó, elhiszem! De azért megjegyzem, az interneten Berettyán Nándornak van rajongói oldala, Sándornak nincs!

Sándor: Hoppá! Majd megnézem, mit írnak Nándiról.

Például az egyik rajongója beküldte a Ferencvárosi Újságban megjelent keresztrejtvényt. A megfejtés meghatározása: a Nemzeti Színház társulatának egyik művésze.

Nándor: Bizony! Megfejtettek!

Sándor: Ezért talán nem kellene féltékenykednem?!

A Rocco és fivérei című filmben Alain Delon volt Rocco. Attól sem riadt meg, amikor megtudta, Rocco lesz?!

Nándor: Korábban nem ismertem ezt a filmet. Amikor kiderült, hogy az új bemutatók között szerepel a Rocco és fivérei és én leszek Rocco, akkor leginkább csak annak örültem, hogy kapok egy címszerepet. Később persze megnéztem a filmet, de eszembe sem jutott, hogy tőlem bárki is azt várná: legyek olyan, mint Alain Delon vagy valami hasonló.

Sándor: Nem lenne jó, ha egy-egy szerep esetében zavarna, hogy azt már mások is játszották. Máskor, máshol, más színészekkel, más körülmények között. Vannak persze nagy elődök, legendás alakítások, emlékezetes Ádámok, Luciferek és még hosszan sorolhatnám. Tanulhatunk is tőlük. De magunkból kell kihoznunk a szerepet.

Berettyán Nándor a Csíksomlyói passióban
Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A nagy előképek között ott van maga Jézus is!

Nándor: Az más! Az egészen más. A Csíksomlyói passió nem egy hagyományos színházi előadás, sem itt a Nemzetiben, sem máshol. Különösen nem volt az, amikor olyan szakrális helyeken játsszuk, mint a csíksomlyói nyereg vagy az esztergomi bazilika előtti tér.

Sándor: A passióban Jézus nem egy szerep…

Nándor: Mintha egy teljesen más dimenzióba kerülnénk azzal az előadással. Egy keresztény embernek természetesen egészen mást jelent Jézus, mint bármilyen más ,,színpadi karakter”. Nehéz is erről, ilyen kontextusban beszélni, hiszen itt sokkal többről van szó. Hitről, vallásról. De persze amikor kiderült, hogy Jézusként lépek majd a közönség elé, nagyon megijedtem. Nyilván törekednem kell az átlényegülésre, az ő földi útjának és szenvedéstörténetének a megértésére, de tudom, ebben az esetben nincs, soha nem lehet hiteles az alakítás. Törekedni lehet és kell, de elérni természetesen lehetetlen.

A teljes interjú a Nemzeti Magazinban olvasható.

Nyitókép: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt