Testvérek – az életben és a színpadon

Aki belép a ringbe, aki bokszkesztyűt húz – legyen bármilyen ügyes és erős – nem tudja elkerülni az ütéseket. A Rocco és fivérei című Visconti-film forgatókönyve alapján készült színházi előadás két szereplője, Berettyán Nándor és Berettyán Sándor a felkészülés során megismerte a bokszot, bár továbbra is a foci a kedvenc sportjuk. A családjuk példája, az otthon megalapozott értékrend mellett a csapatjáték jótékony hatásával magyarázzák, hogy soha nem ellenfélként harcoltak, még akkor sem, ha éppen keményen ütötték egymást. A testvérek egymás színházi munkájáról mondott véleménye mögött sem feltételeznek soha rossz szándékot vagy sandaságot. Beszélgetés családról, csapatjátékról, egy keresztrejtvény megfejtéséről és a távolságok változásáról.

A Rocco és fivérei próbái bokszedzésekkel kezdődtek. Sportolói múltjukban volt ennek előzménye?

Nándor: Az ökölvívással korábban csak annyi kapcsolatunk volt, hogy
megnéztük a tévében a nagy meccseket. Tudtam, milyen eredményeket ért el Erdei
Zsolt vagy Kótai Misi. Szurkoltam a bokszolóinknak. De arra soha nem gondoltam,
hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom.

Sándor: Mindketten fociztunk. Ezzel párhuzamosan volt egy ideig kézilabda
is, de a nagy kedvenc ma is a foci. Nagyjából 13-14 évig utánpótlás csapatokban
játszottunk Balmazújvárosban, majd Debrecenben.

Egymás ellen is?

Sándor: Hasonló korúak vagyunk, nagyjából másfél év van közöttünk, így a
korosztályos bajnokságokon leggyakrabban ugyanabban a csapatban voltunk.
Tétmeccsen soha nem játszottunk egymás ellen, legfeljebb edzésen.

De talán meccsen kívül néha megverekedtek?!

Sándor: Kicsi gyerekként biztos, de később nem! Edzéseken ugyan nem kíméltük
egymást, de verekedni sosem verekedtünk!

Nándor: Komolyan vettük a játékot: küzdöttünk, de soha nem haragudtunk
egymásra.

Ez jól hangzik! De nehezen hihető, hogy két testvér között soha ne
lenne rivalizálás!

Nándor: Talán a focival, a csapatjátékkal is magyarázható, hogy nekünk természetes a figyelem, az együttműködés, az egymás támogatása. Közöttünk soha nem az volt kérdés, ki a jobb, hanem hogy segítsünk a másiknak, ha kell. A szüleink is ebben a szellemben neveltek minket.

Ugyanabban a gimnáziumban egyszerre érettségiztek, osztálytársak
voltak a Kaposvári Egyetemen, együtt szerződtek a Nemzeti Színházba, de nem
kaphatnak ugyanabban a darabban egyszerre főszerepet. Mindebből következhetne a
szakmai féltékenység!

Nándor: De nem következik… Tényleg nincs közöttünk semmiféle rivalizálás! Ha
a színpadi munka kapcsán valami kritikát mondunk egymásnak, abból sem lehet
baj, mert őszinték vagyunk egymással. Tudjuk, hogy a szavak mögött nincs sértő
szándék vagy rosszindulat. Csak segíteni akarjuk a másikat.

Sándor: Gyakran játszunk ugyanabban az előadásban. Például az Egri csillagokban Nándi Bornemissza Gergely, én Mekcsey István vagyok, Az ember tragédiájában ő az egyik Lucifer, én Ádám, a János vitézben én Jancsi vagyok, ő a Rablóvezér. Viszont voltak bemutatók, amelyekben nekem nem volt szerepem, nem voltam ott a testvérem mellett a színpadon, de a feszültséget teljesen átvettem, előfordult, hogy szakadt rólam a víz, fizikailag is megviselt az egész.

Egyébként át tudná venni a testvére szerepét?

Sándor: Nem! Erről szó sincs. Ő nem én vagyok.

Ahhoz mit szólt, amikor kiderült, a Parondi fivérek közül Rocco, a címszereplő az öccse lesz?

Sándor: Vincenzo szerepét viszont én kaptam! Végre egy olyan előadás, amelyben az öcsém bátyja lehetek, ahogy a valóságban is. Eddig ilyen még nem történt a színpadon.

Jó, elhiszem! De azért megjegyzem, az interneten Berettyán Nándornak
van rajongói oldala, Sándornak nincs!

Sándor: Hoppá! Majd megnézem, mit írnak Nándiról.

Például az egyik rajongója beküldte a Ferencvárosi Újságban
megjelent keresztrejtvényt. A megfejtés meghatározása: a Nemzeti Színház
társulatának egyik művésze.

Nándor: Bizony! Megfejtettek!

Sándor: Ezért talán nem kellene féltékenykednem?!

A Rocco és fivérei című filmben Alain Delon volt Rocco. Attól sem riadt meg, amikor megtudta, Rocco lesz?!

Nándor: Korábban nem ismertem ezt a filmet. Amikor kiderült, hogy az új
bemutatók között szerepel a Rocco és fivérei és én leszek Rocco, akkor
leginkább csak annak örültem, hogy kapok egy címszerepet. Később persze
megnéztem a filmet, de eszembe sem jutott, hogy tőlem bárki is azt várná:
legyek olyan, mint Alain Delon vagy valami hasonló.

Sándor: Nem lenne jó, ha egy-egy szerep esetében zavarna, hogy azt már mások is játszották. Máskor, máshol, más színészekkel, más körülmények között. Vannak persze nagy elődök, legendás alakítások, emlékezetes Ádámok, Luciferek és még hosszan sorolhatnám. Tanulhatunk is tőlük. De magunkból kell kihoznunk a szerepet.

A nagy előképek között ott van maga Jézus is!

Nándor: Az más! Az egészen más. A Csíksomlyói passió nem egy hagyományos színházi előadás, sem itt a Nemzetiben, sem máshol. Különösen nem volt az, amikor olyan szakrális helyeken játsszuk, mint a csíksomlyói nyereg vagy az esztergomi bazilika előtti tér.

Sándor: A passióban Jézus nem egy szerep…

Nándor: Mintha egy teljesen más dimenzióba kerülnénk azzal az előadással.
Egy keresztény embernek természetesen egészen mást jelent Jézus, mint bármilyen
más ,,színpadi karakter”. Nehéz is erről, ilyen kontextusban beszélni, hiszen
itt sokkal többről van szó. Hitről, vallásról. De persze amikor kiderült, hogy
Jézusként lépek majd a közönség elé, nagyon megijedtem. Nyilván törekednem kell
az átlényegülésre, az ő földi útjának és szenvedéstörténetének a megértésére,
de tudom, ebben az esetben nincs, soha nem lehet hiteles az alakítás. Törekedni
lehet és kell, de elérni természetesen lehetetlen.

A teljes interjú a Nemzeti Magazinban olvasható.

Nyitókép: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt