A címből először arra következtettem, hogy ironikus, gúnyos hangvételű szövegek kerültek a kötetbe, majd meglepetésként vettem tudomásul, hogy tévedés: bensőséges hangvételű, drámai tereket mozgató könyv a Családon belüli erő. Természetes volt, hogy ez a kötet megszületett?
Furcsa, hogy elsőre az iróniára gondoltál, távol áll tőlem. Versekben mindenképpen. Nem a humor vagy a nyelvjáték, hanem az ironizálás, főleg ennek az az iránya, ami a nemzedékem számos költőjét felültette egy körbe-körbeközlekedő vonatra. Egymásra utalgatások, egymás szövegei nélkül alig érthető új szövegek, közepesen erős vagy az alatti átírások vagy újraírogatások. Hátborzongató! Mintha éveken keresztül egy bölcsész szeminárium szűkös levegőjű termébe lettek volna összezárva, ahol mindenki csak a többiekre hivatkozik a szemináriumi dolgozatában. Nem csoda, hogy ezek majd mindegyike – komplett kötetek és fiatalságunk legszebb évei – mentek a levesbe, érdemeiknek megfelelően alig olvassa már ezeket valaki.
Én akkor írok, amikor tétje tud lenni. Tét nélkül nincs se írás, se élet. Ha ezt elengeded, akkor könnyű leszel és nagyon hamar érdektelen is. Arra meg ott a kereskedelmi média, vagy a futópados Spotify lejátszási lista.
A könyv címében is ez jelenik meg szerintem. Ha azt mondod, hogy „családon belüli erő”, a legtöbben rögtön kiegészítik az erőt a naponta szembejövő erőszakra. Szinte már az előtt, hogy befejezhettem volna a mondatot. Ez a kettő – az erő és az erőszak – nagyon közel áll egymáshoz, a nyelvben szépen egymáshoz dörgölőzve, és minden kegyetlenségperspektívájával együtt is. Ott tud lenni erőszak, ahol erő van – gyenge erőszak nincs. És ott van erő, annak ellenére is, ahol legyőzettetett az erőszak. Vagy inkább: úrrá tudtak lenni rajta. Akár külső erőszak, akár belső, akármilyen: egy trauma, egy súlyos betegség, egy nagyon rossz döntés, egy kényszerhelyzet, egy feldolgozhatatlanság, egy rosszul kezelt változás.
Ennek a könyvnek az írása során azok a kimerevített helyzetek érdekeltek, arról írtam, amikor csak egy nagyon vékony hártya van az erő és az erőszak között. És váratlan és kiszámíthatatlan, hogy mi lesz a következő pillanatban: a felemelt kéz pofont üt, lendülete madárszárnyak simogatásába szelídül, felmutat a felhőkre és a Jóistenre, vagy kimerevítve megáll, egy végtelenné nyúló, szinte felfoghatatlanul sűrű időpillanatban.
A könyv mitológiaként, hiedelemként építkező versekkel kezdődik, majd jön egy nagy váltás, belépünk a magánéletbe, belépünk a valóságba, később idillből a veszteség poklába. A házasság mint a világ teremtése fogható fel: szépen indul, a többit ismerjük. Törvényszerűen el kell jutnia egy kapcsolatnak a mítoszoktól megszabadult valóságába? Költőként ennek a folyamatnak a rekonstruálása foglalkoztatott?
A könyv a gyermekkorral kezdődik: amikor még a körülöttünk lévő világ magyarázata tele van mesei és mitológiai vonatkozásokkal. Teljes természetességgel olyan dimenziókkal, amelyek mágikus és mitológiai elemekkel, ködképekkel és rémalakokkal nyüzsögnek. Aztán ezt a legtöbben elfelejtjük. Szomorúan kiüresedünk, realisták és földhöz ragadtak leszünk, ám talán nem kéne.
Amikor gyerek voltam, minden nyaramat egy kis faluban töltöttem, anyai nagymamámnál. Rendszeresen bicikleztem ki a határba, és napokat beszélgettem végig a birkákat őrző Rózsa nénivel. Elmesélte a falu történetét, mely tulajdonképpen a 20. századi magyar történelem volt minden háborúval, forradalommal, üldöztetéssel, szegénységgel, nélkülözéssel és reménnyel együtt. Rózsa néni nem úgy mesélt, mint egy Romsics Ignác, hanem úgy, mint egy Gabriel García Márquez. Az okok transzcendensek voltak, átkokkal, áldásokkal, átöröklött döntésekkel, szellemekkel, démonokkal, angyali jelenléttel, szellemvilággal, lidércekkel, sűrű szövetű babonákkal és hiedelmekkel.
Ebben a „történelemben” a Józsi nem azért kezdett el inni, mert elvesztette a munkáját, hanem azért, mert megátkozta őt valaki, akit feladott a hatóságnak egy szerencsétlenül esetlen pillanatában. Nem azért kezdte el verni a feleségét, mert ivott, hanem mert ráült a homlokára egy gonosz szellem, akit folyamatosan itatnia kellett. Nem azért hagyta el a felesége, mert munkanélküli, erőszakoskodó alkoholista lett belőle pár év alatt, hanem azért, mert nem volt hajlandó szabadulni ettől a szellemtől. És így tovább, egészen például addig, hogy egy idetévedő, legatyásodott 48-as katonatiszt, miután megszeretgette az egyik idejekorán megözvegyült falusi menyecskét, brahiból egy rozsdás késsel keverte meg a tűzre felrakott tejet, aztán továbbállt. Önmagában teljes, ok-okozati formájában „logikus”, mégis azt mondanád rá, hogy badarság, mese habbal. Hát, szerintem meg nem, én abban hiszek, hogy ez a keveredő valóság itt van velünk, megmarad bennünk, tudunk így is gondolkozni, érezni, a világot látni és megélni.
Visszakanyarodva: ha egy szerelmi kapcsolat eljut a rózsaszín felhőktől a sárga csekkekig, akkor az visszamenőleg is végtelenül kiábrándító. A kötetben éppen ezért hozom vissza a mitológiai vagy transzcendens gondolkodást, a gyermekkori versek erősebb áthangoltsága és az olvasó ráhangolása után újra meg újra. Átszövik ezek a mítoszok felnőtt életünket is, a boldogságot, a tragédiákat, a rákos betegséget, a válást, a kegyetlenséget és a szelídséget is, no meg a halált, a legvégét, bármilyen mocsok undorító is tud lenni.
A személyes kitárulkozás, a referenciális olvasat nem gyengít a szövegen, nem szűkíti az értelmezést?
A legtöbb olvasóm nem ismeri a személyes élettörténetemet, nem olvas referenciálisan. Éppen ezért ez édes mindegy. Én meg abból tudok dolgozni, amim van: az életemből és a megélt dolgaimból.
Ideje van a szerelmes versnek?
A szerelmes versnek mindig van ideje. Egyes kultúrtörténészek szerint a ma ismert szerelemfogalom a középkorban alakult ki, azóta vagyunk úgy szerelmesek, ahogy szerelmesek tudunk lenni. Aztán ez a romantika korában jutott el a csúcsaiig és a feneketlen mélységeiig. Érdemes ezzel a gondolattal eljátszani: az érzéseink mind kulturális mintázatok, főleg amikor megérünk annyira, hogy ezeket artikulálni tudjuk. Ezen aztán sokat facsart az elmúlt száz év, főleg az a tendencia, hogy minden dolgot át akarunk pszichologizálni.
Nemrég olvastam egy pszichiáterrel készült interjút, éppen arról beszélt, hogy már a hétköznapokban is olyan szavakkal dobálózunk, mint borderline, depresszió, autisztikus meg személyiségzavaros, azaz az orvosi szókészletből köznyelvesült szavakkal. Ezzel a hamis objektivitásra és pontosságra törekvéssel – tulajdonképpen okoskodással – pedig elszegényedik a nyelvünk és a nyelvben leképezhető tapasztalat gazdagsága és kifejezőereje. Nem, vagy csak elvétve használunk már olyan szavakat – amelyek pedig sokkal pontosabbak lennének –, mint
mélabús, búbánatos, szeszélyes, csapodár vagy csélcsap, bogaras, házsártos, rigolyás, rapszodikus, faksznis, nyűgös, raplis, bohém, léha, könnyelmű, svihák, feslett, frivol, ledér, galád, gáncsoskodó.
Vagy például az introvertált helyett azt, hogy magának való, befelé forduló természetű, elgondolkodó, zárkózott. Ebbe a nyelvi árba került bele sok más érzelmünk és megélésünk között a szerelem is: a szerelem nyelvébe átszivárogtak az orvosi szavak, a szerelem metaforikájába a diagnózisok.
Az biztos, hogy a szerelemfogalom sokat változott, sokkal bonyolultabb lett. A tipikus szerelmes vers évszázadokig két dologról szólt: miért nem szeret, ha én szeretem, illetve: a verseim lenyűgöző ereje segítségével minél előbb meg akarom… csókolni. Aztán átfordult a téma – köszönhetően az előbb is fejtegetett „pszichológiai fordulatnak” –: az ösztön és a vágy helyét átvették az állapotleírások és a diagnózisok. A szerelemnek ebben a fázisában így és így érzem magam, szakítás után így dolgozom fel a nehezen feldolgozhatót. Sokkal önreflexívebbek vagyunk, és az ösztönösség helyett az önismeret vált az elérendő, idealizált céllá. Az életünkben is és úgy általában a költészet témakeresésében is.
„Egész életem szakadatlanul vissza szeretne találni gyerekkorom sötét paradicsomába! De már ez a gyerekkori paradicsom se volt azonos a felhőtlennek leírt bibliaival. Már a gyerekkor paradicsoma is elveszett, s hogy mégis paradicsom volt, azt is csak később vesszük észre” – írja Pilinszky, míg te azt írod, hogy: „Örökké tartott – minden gyerekkor.” A felnőttkorba visszahozhatatlan ez az örökké, ez a paradicsomi állapot?
Nem véletlenül lépett le az első emberpár is a paradicsomból. Szerintem badarság visszasírnunk magunkat oda. Nem vesztettünk el semmit azzal, hogy kiűzettünk, hanem csak kinőttük, mint a gyerekkori ruháinkat.
Rengeteg utalást találunk a kötetben: Shakespeare, Kemény Zsigmond, Weöres Sándor, Pilinszky, Rimbaud, Arany János, Dylan Thomas, Nagy László, „a bűn alakú kőről” a Kába-kő is eszembe jutott, távolról Paul Geraldy. A klasszikus szerző és mű kapaszkodó, megmentő, megerősítő, a kezünket fogja, el nem enged?
Minden verset három pozícióba tudsz rakni: életrajzi referenciális olvasat az egyik, önmagában álló egész a másik, minden korábbi verssel folytatott párbeszéd a harmadik. Ha verset írsz, az önkéntelenül párbeszédbe keveredik „minden” korábbi verssel. Akkor is, ha tudatos vagy, akkor is, ha nem. Csak az a vers nem kerül ebbe a helyzetbe, amely olyan nyelven születik, amelyen még egy darab verset sem írtak le (vagy mondtak el). Tolkien tünde versei például, vagy az első eszperantó vers ilyen lehetett. Ha írsz, akkor ott van benned már minden, amit korábban olvastál, ettől nem tudsz szabadulni, és ha már így alakult, játékba hozhatók. Aztán meg ott van az, hogy ha olvasóként ráismersz, akkor neked talán ez ad egy plusz olvasatot, egy plusz szövegélményt, ha meg nem, akkor meg önmagában olvasod a verset, referenciák és költészettörténeti búvópatakok nélkül. Nem ettől lesz egy vers jó vagy rossz, ez a gesztus legfeljebb értelmezési lehetőségeket nyit meg.
Engedd meg, hogy megosszak egy személyes élményt: én önmagamra a költőt először idén januárban, a bírósági tárgyalóteremben használtam (válás során). Neked nem esik nehezedre a foglalkozásod firtatóknak költőként definiálnod magad?
Soha nem definiáltam magam költőként. Sem válóperes tárgyalásom során, sem máskor. Nem gondolom magam költőnek, szeretek versalakú szövegekkel bíbelődni, ennél többet nem gondolok magamról. Egyébként ugyanilyen jól elvagyok a kutyasétáltatások során talált, szép formájú kövek tisztogatásával, színesre festésével, vagy azzal, hogy színes filctollakkal különböző szavakat írok rájuk.
A Családon belüli erő utolsó versében említed Mnémoszünét, az emlékezet istennőjét. Könnyű teher az emlékezés?
A vers címe: Szabadstrand a Léthé partján. Így kezdődik a vers: „Nem fürödni jöttünk, ám várni kellett, / s ha várni kell, nincs elég mese / lepergő életünk homokórájában / visszaaltatni ébredő unatkozásaink, / vagy hogy csak elüssük a hátralévő időt.” És ez az utolsó versszaka: „Majd összeszedtük szétdobált életünk, / visszabújtunk kényelmes bűneinkbe, / és futva még épp elértük / a csatlakozást Mnémoszüné felé.” Ennél többet vagy egészebbet nem tudok erről mondani, mint amit a versben leírtam.
Idén töltötted be a negyvenet. Rengeteg dologgal foglalkoztál, foglalkozol, kipróbáltad magad számtalan területen. Létezik olyan a te életedben, hogy hiányérzet?
Persze. Pont ebből jön a nyughatatlanságom. Mindig hiányzik valami, mindig valamit befejezetlennek érzek. Soha nem tudok azzal a nyugalommal elaludni, hogy minden dolgot kipipáltam és befejeztem. És rendszeresen arra riadok fel éjszaka, hogy belém nyilall: az a múltkori ötletem el fog kallódni, ha most azonnal nem kezdek bele.
