Tétényi Gabriella már a diplomamunkájában is a világ eltárgyiasulásával foglalkozott. Azóta azt kutatja, hogy a hétköznapi dolgaink mennyiben határozzák meg a személyiségünket, valamint hogy mennyire függünk tőlük. Alkotói praxisában néhány éve megjelent a szexbabák és -játékok világa. Képeivel arra kérdez rá, hogy miért választhat valaki felfújható figurát ember helyett.

Milyen típusú gyerek voltál?

Elég problémás voltam kicsiként: mindig a tiltott dolgok és a végletek irányába mentem, feszegettem a határokat. Anyukám próbált megérteni, de közben nagyon szorongott attól, hogy nem tudok a többséghez alkalmazkodni. Azt azonban felfedezte, hogy a művészet megvéd és lecsendesít, így már egész korán elkezdtem különféle szakkörökbe, művészeti táborokba járni, az alkotás hamar a biztonsági zónámmá vált. Világossá vált, hogy ez segít értelmezhetővé tennem a külvilágot és a mindennapjaimat.

Aztán üvegművesképzésben vettél részt.

Nagyon vonzott benne a plasztikusság és a fény. Ám hamar kiderült, hogy nem tudok megfelelően mintázni, nehezen megy a 3D-ben való gondolkodás. Végül megegyeztünk a tanárommal, hogy végzek, aztán pedig szabadon döntök, hogyan tovább. A képzés azonban előnyömre vált, hiszen a képeim plasztikussága innen eredeztethető. 

A Pécsi Tudományegyetem művészeti karán Nemes Csaba volt a mestered. Milyen szemléletet kaptál tőle?

Mivel pesti vagyok, a középiskola után evidens volt: ki kell lépnem a fővárosi közegből, hogy másféle tapasztalatokat szerezzek. Egy évet lehúztam Kaposváron, de rövid időn belül felzabáltam a várost. Pécs viszont elég nagy volt ahhoz, hogy ki tudjak bontakozni. Nemes Csaba miatt mentem Pécsre, mert nagyon tetszett, ahogy a radikális nyelvezetet a dokumentarista, analitikus kifejezésmóddal ötvözi. Ez nálam is jelen van: próbálok véleménynyilvánítás nélkül bemutatni problémákat.

A mesterem mindig arra ösztönzött bennünket, hogy lépjünk ki a festészet klasszikus kereteiből, menjünk ki az utcára, és ott találjunk rá arra a témára, amit aztán a művészet nyelvére lefordíthatunk. Láttam kilakoltatásokat, voltam tüntetéseken, és belementem bizonyos társadalmi kérdésekbe, amiket aztán képek formájában kezdtem el feldolgozni.

Hogyan tud a művészet változtatni ezeket a problémákon?

Egyrészt a beszélgetésekből, interjúkból, vázlatokból megszülető mű társadalmi kérdésekkel szembesíti a nézőt, másrészt pedig egy kiállítótérben mélyebbre lehet ásni egy adott témában, mivel ott távolság van a néző és az ábrázolni kívánt probléma között. Így az emberek az első sokk után képesek nyitottan és megértően közelíteni az adott problémához, valamint további kérdések keletkeznek a fejükben. A művészet megnyitja a gondolkodásukat és formálja a véleményüket.

Mivel diplomáztál?

Már az egyetem idején foglalkoztatott az emberek és a tárgyak egymáshoz való viszonya, a diplomamunkáimban pedig bizonyos tárgyakra bontottam le az embereket. Megkértem a barátaimat, ismerőseimet, hogy állítsanak össze tárgygyűjteményt olyan dolgokból, amelyek fontosak számukra, amelyekhez kötődnek, amik jellemzők rájuk. Ezekből a tárgyakból hoztam létre a műveket, feltéve a kérdést, hogy a dolgok mennyire határoznak meg egy embert, hogy leírható-e egy személyiség tárgyakkal.

Milyennek látod az ember és a tárgyai viszonyát?

Egy folyamatban vagyunk benne, ezért érdekes kutatásokat végezni. A technológia folyamatos fejlődésével a tárgyak is okosabbá válnak, és egyre hangsúlyosabban jelennek meg a mindennapjainkban, ami egészen ijesztő is lehet. Látom, hogy vannak, akik tudatosan használják a tárgyaikat, mások érzelmileg kötődnek hozzájuk, és olyanok is akadnak, akik teljesen elhatárolódnak a technikai újdonságoktól, de ezzel végeredményben hibernálják és kizárják magukat a társadalomból.

Hogyan kezdtél el foglalkozni a szexbabák és -játékok világával?

Korábban az olyan testi túlkapásokkal foglalkoztam, mint az anorexia vagy a testépítés, ám az ezekhez való anyaggyűjtés során sötét világba jutottam el, ahol elsőre sokkoló képekkel és történetekkel találkoztam. Például hogy egy testépítő feleségül vette a szexbabáját. Aztán a kutatás eredményeként olyan hazai bordélyházat is találtam, ahol robotokkal lehet egy-egy órát eltölteni. Fekete oldalakon keresztül nekem is sikerült oda bejutnom. Szerettem volna megérteni, mi lehet az oka annak, hogy valaki egy robotot válasszon hús-vér ember helyett.

Elsőre nagyon megijesztett ez a jelenség, de igyekeztem meglátni a másik oldalt is. Például azt, hogy a szexbabák használata olykor terápiás jelleget ölthet, és segíthet például a gyászfeldolgozásban. A képeimet is igyekszem úgy megalkotni, hogy ne formáljak véleményt, hanem többféle nézőpontot láttassak.

Hogyan lehet hideg szemmel, analitikusan közelíteni ehhez a nehéz és súlyos témához?

A képeimbe nem viszem bele az érzelmeimet, inkább mindig az adott jelenség megmutatása a célom. Én magam is teli vagyok megválaszolatlan kérdésekkel, és úgy veszem észre, hogy a nézőkben is inkább a megfejtésre váró gondolatok szaporodnak a képeim hatására. 

Szeretnék arra is rámutatni, hogy a szexbabákhoz való érzelmi kötődés párhuzamba állítható a tárgyainktól való függéssel. Fontosnak tartom hangsúlyozni azt is, hogy a szexbabák iránt érzett szerelem olykor sokkal ártatlanabb és őszintébb, mint két hús-vér ember közötti viszony. Van finomság a tárgyakkal való kapcsolatainkban is.

Fut egy portrésorozatod, amelyen ezeket a babákat egyéni vonásokkal ábrázolod.

Én magam is vettem egy ilyen babát, és beállítottam a sarokba. Azonnal éreztem, hogy erős jelenléte, karaktere van. Világos, hogy a gyártók igyekeznek minél inkább emberivé tenni őket, de bennünk is gyermekkorunktól ott van az automatizmus, hogy a babáinkat emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Már a kisgyerekek is egyéniesítik a babáikat a szerepjátékaikban.

A szexbabák ábrázolásával a szépségideál történeti alakulására is reflektálsz. Hogyan változott ez az idők folyamán?

Valóban, ezek a babák az aktuális női ideált imitálják, a szép nőt próbálják megjeleníteni. Ha úgy nézzük, szobor, műalkotás létrehozása a cél. 

A mai babák és eszközök egyértelműen dizájntárgyak, letisztult formavilágú remekművek. A kutatásaim során egészen messzire visszamentem. A nagy földrajzi felfedezések korában rongybabákat készítettek a hajókon dolgozók számára, és a német katonáknak is voltak ilyen eszközeik a II. világháborúban. Korábban és ma is a szépségideálnak megfelelve alkották ezeket a babákat, amelyek az időben előrehaladva egyre sterilebbé, csupaszabbá, minimalistábbá válnak. 

Mennyiben tekinthető női szempontúnak a témához való közelítésed?

Azt vizsgálom, hogy a női szerepeket hogyan egyszerűsítik és tárgyiasítják el, ennyiben lehet az alkotói praxisom női szempontú.

Csendéleteket festesz. Miért épp ebben a műfajban fogalmazod meg a gondolataidat?

Mert úgy látom, hogy ez a műfaj az, ami a szélesebb közeghez közelebb tudja vinni ezt a témát. A csendélet ugyanis nemcsak a magasművészethez szokott nézőt, hanem a hétköznapi érdeklődőt is megszólítja. A kérdéseim primer módon, nem bújtatva, könnyen értelmezhető nyelven megfogalmazva jelennek meg a képeimen, hogy a lehető legtöbb emberhez tudjak szólni.

Hogyan választod ki a technikát?

Mindig a megmutatni kívánt kérdéstől függ, hogy milyen technikához nyúlok. Ha történelmi szempontú a vizsgálatom, és inkább a kutatáson van a hangsúly, akkor a fekete-fehér látványt érzem megfelelőnek, mivel az dokumentaristább, távolságtartóbb. Már a színek oldják a téma súlyát, visznek bele egy kis vidámságot, humort. És volt egy sorozatom, amiben dominált az arany. A tárgyainkhoz való szoros kötődésre utaltam ezzel.

Hogyan áll össze nálad egy kompozíció?

Egy-egy kép mindig konkrét történetből indul ki, amivel az interneten vagy újságcikkben találkozom. Megdöbbent az adott sztori, és azáltal igyekszem megérteni, hogy vázlatokban elkezdem feldolgozni. Valamint nagyon sokat fotózom is, és a képek színesben kinyomtatva mindig ott vannak előttem. Ezek összeollózásából jön létre a fejemben az a látvány, amit aztán olaj-vászon képen festek meg.

Nem a konkrét látvány leképezése, hanem a dolgok valódi oldalának megmutatása, feltérképezése a szándékod. Ám a befogadhatóság szempontjából fontos, hogy ezek a kompozíciók a látvány szintjén is hassanak.

Úgy gondolom, hogy a téma értelmezésében és közelebb vitelében segít, ha sokféle műfajban és technikával ábrázolom az egyes kérdéseket. Van köztük, ami kevésbé a látvány szintjén hat, míg más munkák, például az olaj-vászon vagy a pasztellképek esetében az esztétizálás is megjelenik. A fejemben levő kérdések sokasága csak így adható át hatékonyan. 

Hogyan gondolkodsz alkotó és befogadó viszonyáról?

Nem vagyok műterembe zárkózó figura, számomra fontos a párbeszéd. Érdekel, hogy a látogatók hogyan gondolkodnak erről a témáról, milyen kérdések fogalmazódnak meg bennük, mennyire érintettek. Ha levesszük az erotikát, és először a tárgyakhoz való viszonyunkról kezdünk beszélgetni, akkor általában a nézők is könnyen megnyílnak, diskurzus indul el, amibe aztán észrevétlenül szűrődnek be a kényesebb, tabusított témák. Az emberek kíváncsiak, és képesek megnyílni, ha látják, hogy nyitottan és elfogadóan közelítek hozzájuk. 

Min dolgozol most, és mikor láthatjuk legközelebb a munkáidat?

Korábban már volt kiállításom szexshopban, és most is készülök ilyenre, találtam már hozzá egy füstösebb, sötétebb helyszínt. Júniusban pedig a Godot Labor következő csoportos kiállításán szerepelek.

Jelenleg azt vizsgálom, hogy a VR-technológia és a mesterséges intelligencia hogyan jelenik meg a szexuális játékszerekben és szolgáltatásokban. A Virtual Love című sorozatomban úgy ábrázolom az alakokat, mintha kétféle lencsén keresztül jelennének meg. Dolgozom egy nagy, programozható nőt ábrázoló képen is. 

Hely, ahol mindig vidám vagyAz ölelésben
Zene, amit a legszomorúbb napjaidon hallgatszSuricata
Könyv, ami nagyon meghatározó volt az életedbenMárai Sándor: Füveskönyv
Város, ahová még el kell jutnod az életedben Gjógv
Film, amin a mai napig tudsz sírniAz élet szép

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi