A nyitott színpadot határoló vakítóan fehér, ajtók nélküli falak, a fehér padlózat sávnyi fekete-fehér kövezettel - még a szereplők színrelépése előtt- zárt világra engednek következtetni. A rafináltan (a hátsó díszletfalnál nyíló) átgondolt díszlet, és a jól eltalált jelmezek is, Alexandr Belozub munkáját dicsérik. Ebbe a szinte steril közegbe hajlik be az életet, az ifjúságot jelentő fehér virágzatba borult méretes faág - egyszersmind a Sasfiók életét megjelenítő erőteljes szimbólum. Oda nem illése legalább annyira szembetűnő, mint a kis Franz (ahogyan az udvarban nevezik II. Napóleont) lázadással megélt, nyiladozó identitása. A rendezői fantázia által más jelképek is felbukkannak az előadás matériájában, mint például a jelzésszerű, néma, több funkciójú hangszerek, vagy a pillangók különböző szinten való megjelenése. Másik fontos szimbólum a gyermek Franz szerepeltetése. A kisfiú szavai nyitják az első és a második felvonást, és ő szólal meg a mindössze 21 évet élt, tüdőbajban elhunyt herceg - későbbi önmaga - fölötti ravatalon is, a harmadik felvonás végén. Azt, hogy mit mond - sajnos - még a microport segítségével sem nagyon lehet érteni, de becsületesen végigdolgozza jeleneteit fiatal kora ellenére. Szerepe, helye azonban - főleg a harmadik felvonásban- megkérdőjelezhető. A főszereplő pontos és kellőképpen átélt játéka mellett szép alakítást láthatunk Kóti Árpádtól, Ferenc császár szerepében, Oláh Zsuzsától (Franc nagynénje, főhercegnő) és a Mária Lujzát, Franz anyját megformáló Szűcs Nellitől is. Az első felvonásban mindketten kellő iróniával gúnyolják ki a bécsi udvar pozőrös világát. A színpadi térhasználat, a jól felépített színpadképek, a rostand-i dramaturgia által megkövetelt, igényesen megtervezett nagy tablók, és a színészvezetés a rendező hozzáértéséről adnak tanubizonyságot. Néhány jelenetnél azonban zavaró, hogy egyszerre több helyszínen és időben zajlanak az események és sokszor épp a lényeges mondatok maradnak alul a háttér pazar látványával, történéseivel szemben.
Forgách András, a darab fordítója a műsorfüzetben jegyzett soraiban azt írja, hogy szerette volna átmenteni Edmond Rostand összetett drámaírói stílusát számunkra, melyben a francia drámaírói hagyományok megférnek a paródiába hajló mondatokkal. Azt érzem, hogy Vidnyánszky Attila követte ezt a metodikát és érvényesítette rendezői koncepciójában is. Ez előbbi segítségével a rendező meg tudta mutatni a II. Napóleon lelkében lezajló tragikus konfliktust; az utóbbi pedig lehetőséget hagyott a közönség mulattatására. (pl. a császári audiencia interaktív jelenete) A koncepció tétovaságát, eldöntetlenségét mégis éppen ebben látom. Az elképzelés jó, de nem igazán működik a színpadon. Többször kizökkentően és nem feloldásként hat a humor az előadásban. A felvonások összevetése érdekes képet mutat. Az első kettő milliője megegyező: a puritán színekkel operáló közegben bábszerű figuraként mozognak a Habsburg-ház alakjai. Ám a harmadik felvonás álarcosbáljában mintha a figurák a maskarák ellenére is jobban mutatnák valódi arcukat. A színek - ebben a színház a színházban felvonásban - meglepően harsányak, megváltoztatják az addigi darabvilágot. A szökésben lévő, halála előtt álló, vívódásaiban és betegségében megtörten kuporgó, fehér ruhás II. Napóleon erősen ellenpontozza a nagy volumenű látványt.
A történet egésze valójában egyetlen belső konfliktus, melyhez az összes szereplő csak asszisztál és a bécsi udvar -bár aranykalitka- csak háttérül szolgál. A darab nagy tanulságát maga II.Napóleon mondja ki (mely a premieren így hangzott el): "Ha egy embert, mint ifjú fát átültetik, nedveiben egy egész erdőt visz magában."
