Tevével szántani – Kürti László Apajegyek című kötetéről

Kevesen tudtak eddig a Covidról érvényeset mondani. Mert irodalmi értelemben nem nagy téma. Még nem nagy téma, bár sok tragédiát hozott, de a tragédiák megformálására nem volt idő, ennek ellenére sokan már az első héten Covid-naplókat kezdtek írni, elfelejtve, hogy az írónak a rendkívüli tapasztalatot kell megírni, nem az átlagost.

És ami tegnap rendkívüli lett volna, egyik napról a másikra átlagossá vált.

Mert a bezártság, az önkéntes rabság elképzelhetetlen lett volna korábban, szokatlan és lázadásszerű, ám a járvány kitörése után magától értetődő kötelesség, úgyszólván állampolgári hűségnyilatkozat lett. Sorsunkban nem volt semmi rendkívüli a többiekéhez képest. Aki ezt nem ismerte föl, annak önismereti problémái vannak. Az önismeret tökéletlensége az író súlyos hiányossága, amíg nem kezd vele valamit. Vagyis ha nem kezd önmagával valamit. Ha pedig mégis az átlagost írja meg, akkor észre kell vennie benne a nem átlagost. Az átlagos elmondásának nem átlagos módját. Ha valaki a Covidról akar írni, nem hiheti, hogy vele valami rendkívüli történt, főleg, ha nem történt rendkívüli, mert szerencsére él, a tragédia csak körülötte csapkod, mutatja arcát, fedi fel arcátlanságát.

Kürti Lászlónak sikerült olyan verset írnia a Covidról, mely nem akar többet mondani, mint ami a pillanatnyi tapasztalat révén belátható, felmérhető, megismerhető.

Eltűnő illatokról beszél, önkéntes karanténról, bevásárlólistákról. Kürti László a hétköznapi élet költője, a költészetet becsempészi a hétköznapokba, mert elég jól ismeri ehhez őket. Életismeret áll versei mögött, versek állnak életismerete mögött, ő maga ott áll a versei mögött, versek állnak mögötte, és lendületesen fejlődő pályáját nézve versek állnak előtte is.

Valóban lendületesen fejlődő pályáról beszélhetünk, egyre sűrűbben követik egymást a kötetei (2012, 2017, 2020, 2022), egyre magabiztosabban formálja a verseit. Ezen a magabiztosságon nem azt kell érteni, hogy most tanul bele a szakmába, inkább azt, hogy a szakma most kezdi megtanulni, mi ő, ki ő. A vers kürtiül beszél, a versszakok közötti üres hely kürtiül hallgat. Van saját hangja, vannak felejthetetlen versei. Olyan szintre érkezett, amikor már mindent meg tud csinálni és mindent el is akar mondani. Az előbb hétköznapokról beszéltünk, de ezek a hétköznapok nemcsak a saját hétköznapjai, a könyv egyik legemlékezetesebb verse az állatkerti állatok II. világháborús sorsát, ostrom alatti egyéni létostromát örökíti meg, amikor a béke úgy jön el, hogy egy közeli faluban tevével szántanak a parasztok. Ha ez is hétköznap, akkor

Kürti költészete éppúgy a hétköznapok költészete, ahogy az ötvenes–hatvanas évek Csehszlovákiájában így hívták az újító jellegű lírát.

Tudományosság és realizmus keveredett benne a költészet elkerülhetetlen emelkedettségével, mely nem patetikus, inkább annyit jelent: misztikához közeli, anélkül, hogy misztikus lenne.

Persze a költő elkerülhetetlenül saját létének misztikusává válik, amennyiben a szakmát biztos kézzel kezeli, amennyiben a mondanivalót képes leszorítani saját létének határain belülre. Saját létét nem a személyes egzisztencia szintjére korlátozva kell értenünk, hanem az általa felfogható lét összefüggéseinek és ellentmondásainak kiterjedésében. Kürti László olyan költő, aki pontosan felmérte ezeket a határokat, bejárta őket, és képes tágítani is rajtuk, de nem erőszakosan, nem türelmetlenül, inkább szeretettel, a körülötte lévők iránti tapintattal és odafigyeléssel, ugyanakkor önmagával szemben kérlelhetetlenül, megkockáztathatjuk, néha kegyetlenül, tréfát nem ismerve. De aki nem ismeri a tréfát, annak humora van. Akinek nincs, az sután tréfálkozik.

Kürti annyira szigorú és következetes, amennyire az élet áramaival tele lévő ember köteles.

Bent jár az emberélet útjának felén, apa, de még fiú is, unoka is, de házastárs is, szerelmek kárvallottja és haszonélvezője, világmegismerő, aki hagyja, hogy megismerje a világ, ám nem nagyon akarja hagyni, hogy félreismerje, szeretete egyéni, nem képeskönyvízű: poétika, kultúra keveredik benne a formák közé szorított vadsággal.

Szinte észre se lehet venni, mikor ír kötött és mikor szabadversben, rímei óvatlanul ott vannak a természetes beszéd közepén, szabadversei megfontoltak, föl se tűnik, hogy nincs ritmusuk, nem rímelnek, mert van bennük valami más, ami nem hiányozhat egy valódi versből, egy valódi verseskötetből, egy valódi összegzésből. Kürti László fontos költő, vidék és főváros, magyar élet és európai élet, tanár és tanítvány, gyerek és felnőtt léthelyzete vetül egymásra, amikor olvassuk. Vagy amikor versei olvasása közben becsukjuk a szemünket, és már a saját életünkről gondolkodunk, ahogy arra minden igazi vers, minden igazi költészet felszólít. Meghalljuk a felszólítást, követjük a tanácsot, úgy lépünk ki a kötetből, hogy tudjuk, már nem léphetünk ki belőle, egy új kört rajzolt körénk a szerző annyi más költő, író, festő, zeneszerző körei mellé, és mi úgy bolyongunk a művészet által érthetővé tett világban, mint egy magabiztos Szaturnusz a Nap körül.

Vörös István

Nyitókép: Kürti László Bella István-díjas költő, szerkesztő, tanár. Fotó: PKÜ/Onda Péter