Régészeti szempontból is érdekes az egykori fürdő, hisz viszonylag korán, 1778-ban, Mária Terézia idején megtalálták, és intézkedtek feltárásáról. A megtalált romok fölé tetőt emeltek, és publikálták is a kutatási eredményeket. S bár a fürdő ókori viszonylatban is jelentős nagyságú volt, a következő ásatásokra 1930-ig kellett várni. Ekkor a környéken nagyarányú építkezés indult, de az akkori tervező úgy készítette el a terveket, hogy a feltárt részek bemutatásra kerülhessenek. Harminc év telt el a következő ásatásokig, ami 1960-62-ben zajlott le. A gyalogos aluljáró és az Árpád híd bővítéséhez kapcsolódnak, az utolsó régészeti munkák 1977-84 között zajlottak le. Ezután nyílt meg a mai formájában pompázó Fürdőmúzeum, ami közel harminc éve fogadja a látogatókat. Az egykori fürdőnek nagyjából a 90 százaléka került feltárásra, de a nagyfokú beépítettség miatt, belátható időn belül ez az arány nem fog változni. Az egykori katonai fürdőt is sújtotta az az aquincumi épületmaradványok sorsára jellemző sajnálatos tény, hogy a török hódoltság után újratelepített Óbuda lakossága, egyfajta ingyenes építőanyag raktárnak tekintve a római kor romjait, szívfájdalom nélkül széthordta, és saját házaiba beépítette azokat.
Amit ma már biztosan tudunk, hogy a fürdőt a 2. század elején az itt állomásozó katonák építették ? erre utalnak a romokban megmaradt építőanyagok téglabélyegei ? önmaguknak. A 3. század második felében lezajlott egy, a fürdőhöz kapcsolható nagy felújítás, erről egy 268-ból megmaradt építési felirat tanúskodik. Ebben olvasható, hogy a roskadozó fürdőt az oszlopcsarnokok, és a bejárat rendbe hozásával építették újjá. A 4. század elején nagy változások történnek a közigazgatásban, és a katonai tábori életben, ekkortájt helyeződik át a légió bázisa is, a Dunához közelebb épül fel az az új tábor, ami katonailag jobban védhető. Nagyjából ezzel egy időben az itt állomásozó katonai parancsnok az elhagyott épületet a saját palotájává alakíttatja át, s ezzel a fürdőépületnek végleg megszűnik eredeti rendeltetése.
Aquincum területén nagyon sok fürdőt tártak fel, a jelenlegi állapot szerint összesen 22 ilyen célú épületről tudunk. A város lakossága közönségként használhatta a polgári fürdőket, de ők a két katonai fürdőbe nem léphettek be. A fürdőket elsősorban természetes forrásokból táplálták. Az egyik legfőbb víznyerő hely a mai Római strandfürdő területén volt, amely mind máig működik, így ez a terület megőrizte napjainkig fürdő jellegét. A 2. század elején megépül az a vízvezeték, mely ezt a forrásvizet hozta el a katonai tábor fürdőjébe is, de ezen kívül másfelől is jött vezetékes víz a tábori fürdőbe. Bár a Duna kihasználása közelsége miatt kézenfekvő lett volna, a nagyszámú forrás miatt nem használták fel a folyam vizét.
Kr.u. 89-ben vezénylik ide a Második kisegítő légiót, eredeti nevén II. Adiutrix-et, amely végig a fő katonai erő marad, Aquincum háziezredének is tekinthető. Egy római légió létszáma az ókori szabályzat szerint hatezer fő volt, bárhol is állomásozzon, s ez így volt természetesen a helyi esetben is. A kijelölt terület nagysága is meghatározott volt ez az aquincumi légióstábor esetében 476x570 méter. A légió összetételében voltak harcoló egységek, és alkalmaztak speciális tudással rendelkező szakembereket is, amelyek munkája nélkülözhetetlen volt a hadsereg működéséhez. Érdekesség, hogy az aquincumi légiónak még fizetett orgonistája is volt a csapat kötelékében, erről is van dokumentum. A katonai tábor közepén helyezték el azokat az épületeket, melyek kiemelt szerepet játszottak a katonák életében, így a fürdő is ezen a területen volt.
A római korban a napi fürdés volt általános, arról azonban nincs adatunk, hogy a légionáriusoknak parancsba adták volna ezt, esetleg odavezényelték volna őket kisebb katonai egységenként a fürdőbe, vagy mindenki tetszése szerint ment el oda. A katonai tábori fürdők egyik jellemzője, hogy szauna is található bennük, és ezeket is gyakran használják. Már csak azért is, mert az általános ókori orvosi vélemények szerint a szauna olyan az embernek, mint az edzés a vasnak, megerősíti.
A római korban a fürdők általában földszintes épületek voltak és nagy belmagassággal rendelkeztek, valamint donga, vagy keresztboltozat fedte őket. A fürdőzőkre a fürdőmester, a balneator felügyelt, ő volt a felelős a fürdőbeli dolgokért. Az ókori katonai fürdőbe belépő légionárius először egy nagy oszlopos csarnokban találta magát, ahonnan egy mai értelemben vett tornaterem, a palaestra nyílott. A római fürdőkultúrához hozzátartozott a testedzés, ? bár nem olyan intenzíven, mint a görögöknél ? amit itt végeztek el. Kedvelték a labdajátékok különböző formáit, futottak, vívtak, bokszoltak, de semmit sem túlerőltetve. A fürdőben - lévén csak katonák használták ? minden gyakorlatot, és a fürdőzést is meztelenül esetleg kis tunikában hajtottak végre. A meztelen testüket szokás szerint olajjal kenték be, amire a testedzések alatt sok por, piszok rakódott, ennek eltávolításához egy speciális, félkör alakú vakaró eszközt, a sztrigilis?t használták. Megtisztulás után a fürdő vendége választhatott, mi következzen számára, a szaunák, vagy a medencék. Az ókori orvosok ugyan tesznek ajánlást sorrend tekintetében, de ez nem szigorú előírás, azt viszont fontosnak tartották, hogy a katona váltogassa, a fürdő nyújtotta különféle lehetőségeket.
Bár a rómaiak általában tudtak úszni, a fürdőépület nem uszoda volt, mert kínálata maximum 120-cm mélységű medencékből állt, ami üldögélésre volt alkalmas. Három fő része volt a fürdőzési módoknak, a hideg vizes terem, latinul frigidarium, a langyos hőmérsékletű pihenőhelyiség a tepidarium, vagy cella media, és a forró vizes medencék helyisége, a caldarium, ahol nem csak a víz hőmérséklete, de a páratartalom is magas volt. A melegvizes medencék mérete általában kisebb volt, előfordultak még egészen a mai kád méretűek is, mint azoké, melyben, hideg vízben fürödhettek az emberek. Az utóbbi két helyiségben a meleget padlófűtés segítségével állandósították. Általában több fűtött teret rendszerben összekapcsoltak, ami hatékonyabbá és egyszerűbbé tette a padló általi fűtését a helyiségeknek. A fürdőkben a nehéz fizikai munkákat, így elsősorban a fűtést a rabszolgákra bízták, de arra nincs adat, hogy az aquincumi tábori fürdőben rabszolgák dolgoztak, vagy maguk a légionáriusok végeztek el minden munkát.
Mivel a hőmérséklet mérésére sem a levegő, sem a víz esetében nem volt műszerük, ezeknek meleg voltát tapasztalati úton, érzésre állították be. A medencéknek volt leeresztő nyílásuk, amivel cserélhették a szennyezett vizet, ennek idejét, módját sok helyen rendeletileg írták elő a fürdő üzemeltetőjének. Jellemzően általában gyakori volt a vízcsere, s ennek következtében ritkán fordultak elő a közös fürdésből adódó fertőzések, megbetegedések.
A medencés részeket a száraz és nedves szauna használata egészítette ki. A nedves szaunában, a caldariumban nagyon magas, 95 százalékos páratartalom mellett 50 fok körüli volt a hőmérséklet, és vizes medence is mindig szorosan kapcsolódott hozzá. A száraz szaunának két fajtája is volt, az általában padlófűtéses, tetszőleges alakú sudatorium, és a mindig kör alakú, padlófűtés helyett középen faszénparázzsal felmelegített laconicum. Szaunázás után használták a hideg vizes medencéket is, erre is vannak orvosi javallatok.
A fürdőzés és szaunázás mellett a pihenő helyiségekben a látogatók masszíroztathatták is magukat. Erre a célra általában voltak nagy szakértelmű, ügyes kezű rabszolgák, akik mintegy a fürdő felszereléséhez tartoztak, és rendszerint a fürdőhöz csatlakozó, akárcsak az egyébként a fürdőt üzemeltető szabad dolgozók is épületrészben laktak.
A római közfürdőkhöz mindig tartozott egy nagy méretű közvécé is a vendégek számára. Ma már furcsán hangzik, de a rómaiak idejében kis- és nagydolgaikat nem kis fülkékben elkülönülve, hanem egymás szeme láttára végezték el a kor emberei. A fürdőmedencék elhasznált vizét vezetékeken vitték az ülőkék alá, így a salakanyagot az állandó vízáramlás egyfajta vízöblítéses tisztításként folyamatosan sodorta magával.
A római fürdőkultúra a császárkorra birodalom szerte általánossá vált Britanniától kezdve egészen a keleti tartományokig. A római korban a fürdők nem csak a tisztálkodást és egészségmegőrzést szolgálták, de jelentős színterei voltak a társas érintkezéseknek is. A polgári közfürdőket nem csak a városok szabad lakossága, ? a császártól kezdve a legszegényebbekig ? látogathatta, de még a rabszolgák előtt is nyitva álltak, sőt nekik néhol az egyébként jelképes belépőt sem kellett kifizetni.
A Fürdőmúzeum szervezetileg az Aquincumi Múzeum csatolt intézménye, filiáléja. Célja a légionárius tábor nagy katonai fürdőjének ? Thermae Maiores ? bemutatásán keresztül bepillantást engedni a római kor fürdőkultúrájába. Ennek jobb megismertetését, az érdeklődés felkeltését célozza majd az az önálló, egy évig látogatható kiállítás is, amely az Aquincumi Múzeum Szentendrei úton lévő kiállító épületében, nyílik november 16-án. Nyitvatartási időben bármely erre látogató érdeklődő ingyen beléphet a Thermae Maiores megmaradt romjai közé. Érdemes itt sétálgatni, megismerni a római kori múltat a hajdan bizonyára életvidámságtól, jókedvű légionáriusok tréfáitól, kacagásától hangos katonai fürdő épületének egykori helyén.
Tölgyesi Tibor
