„Ti ehhez mit szóltok?” – Száger Zsuzsanna a női színházról

Miért dönt két nő egyszer csak úgy, hogy stabil hátterét a bizonytalanra cseréli?

Urbanovits Krisztinával együtt ért meg bennünk a gondolat a kaposvári színházban, hogy jó lenne saját társulatot alapítani, ahol mi állíthatjuk össze a műsort: olyan előadásokat vihetünk színre, amelyek valóban érdekelnek, és olyan alkotótársakat választhatunk hozzá, akiket mi szeretnénk. Független színházi társulatot álmodtunk meg, és 2007-ben Fürdőszoba címmel debütáltunk az első bemutatónkkal az MU színházban.

Eszerint valóra vált
az álmotok.

Igen, és csak a szépre emlékezünk az elmúlt 15 évből. Annyit dolgozunk Krisztivel, hogy a naponta megoldandó problémák jelentéktelenné törpültek. Viszi az embert a lendület, a vágy, a boldogság, hogy megírtunk, majd megrendeztünk, eljátszottunk egy új darabot. Volt a KV-nak frissessége, és jó csillagzat alatt született. Már az első produkciónkat nagyra értékelte a szakma, és a Thália Színház a repertoárjára vette. Egyik téma jött a másik után: hogy mit akarunk színre vinni, mi a mondanivalónk, és a kezdeti hév erősen felpörgette az eseményeket. Ahogy két nő tud fantáziálni, kiagyalni dolgokat, mi éppen úgy tettük Krisztivel. Ha egy nő báli ruhát akar, és nincs pénze, akkor is megszerzi valahogy.

A témaválasztástól az
előadás végén a meghajlásig mindenben részt vesztek?

Igen, ez a „mindent egyszerre csinálunk” szerintem amolyan női dolog. Először még közösen írtuk és rendeztük is a darabokat, de később a mi ötleteink alapján ugyan, de már felkért írókkal dolgoztunk. Visszanézve meglehetősen kaotikus lehetett, ahogyan egy jelenet után két rendező is elmondta a színészeknek az instrukcióit. Ezért úgy döntöttünk, hogy vendégrendezőkkel fogunk együttműködni. Kitaláljuk, hogy miről akarunk beszélni, és ahhoz hívjuk a megfelelő rendezőt, majd vele közösen alakítjuk a színdarabot. Az előadásaink gyakran úgy születnek, hogy nincsenek előre megírva. Kortárs drámákat viszünk színre, amelyek közül sokat mi írtunk; vagy külföldi írónők műveit mutatjuk be itthon.

Hogyan emlékszel
vissza az elmúlt 15 évre?

Csodálatos előadásokat hoztunk létre, minden alkalom boldogság számunkra. 21 bemutatóból négy díjnyertes lett. Olyan tabutémákról, nőket érintő társadalmi problémákról beszélünk, amelyekről eddig egyáltalán nem vagy nem így beszéltek.

Feminista színház
vagytok?

Nem szeretjük Krisztivel a beskatulyázást, mert bár valóban
nőket érintő tabutémákról beszélünk – amelyek általában, közvetve vagy
közvetlenül kettőnket, a családunkat és a környezetünket is érintik –, nem
hagyjuk ki a férfi nézőpontokat sem. Van bennünk harcosság, de nem hívnám
feminizmusnak. A férfi mindkettőnk életének a része. Nem a férfiak ellen, hanem
velük közösen fejlődünk. Azt mondanám, hogy hiánypótló előadásaink vannak.

Melyek a
legmeghatározóbbak?

Az egyik ékszerköve a társulatnak a Tizenkét hét című díjnyertes előadásunk. Novák Eszter rendezésében, Naszlady Éva színészosztályával, valamint három felnőttel – Chován Gáborral, Krisztivel és velem – vittük színre. 12 hét az az idő, amikor egy nő megtudja, hogy terhes, és ugyanennyi ideje van utána, hogy eldöntse, megtartja-e a babát vagy sem. A téma teljes tárházát körüljártuk, csodálatos előadás lett zenei betétekkel. Száz évig is eljátszottuk volna, ha a színészosztály egyszer csak nem végez, és nem széled szét. Pár színésznővel azóta is együtt dolgozunk abból az osztályból.

A másik meghatározó darabunk a Kiállok érted, ami a fiatalkori prostitúcióról és a gyermekotthonokból kikerült lányok veszélyeztetettségéről szól. Ennek a megírását egyéves kutatómunka előzte meg. Érintett és veszélyeztetett gyermekeknek, fiataloknak játsszuk, speciális foglalkozásokkal egybekötve. Romankovics Edit rendezte, aki Bíró Bencével együtt írta a darabot. Az ORFK bűnmegelőzési osztályával együttműködve járjuk a gyermekotthonokat. Fantasztikus látni a hatását a gyerekeken! A Médeát is nagyon szeretem: ez olyan kortárs előadásunk, amelyben a férfiszerepeket is nők alakítják. A mába, terápiás helyzetbe illesztettük a klasszikus történetet.

Az elsők között voltunk Krisztivel, akik nőkként társulatot alapítottunk, és egyre tudatosabban vállaltuk, hogy minket a női témák érdekelnek, hiszen nők vagyunk, és rengeteg feldolgozatlan témával találkozunk napról napra. Ahogy a privát életem zajlik, és megtapasztalok dolgokat, amelyek összeolvadnak bennem, majd lassan kikristályosodnak azok a pontok, amelyekről beszélni szeretnék. A személyesből indulva haladunk az általános kérdésfeltevések felé. Rengeteg nőnek hasonló a problémája, ezért szervezünk az előadásaink köré különféle eseményeket, amelyek rendkívül látogatottak.

Bátorság kell a tabutémák
döntögetéséhez.

Ha olyan témát találunk, amiről nem illik beszélni, amiről mindenki mélyen hallgat, az minket még inkább inspirál. Meghatározzuk az irányt, megkeressük hozzá a formákat és azt, hogy miként tehetjük érdekessé. Jó bátornak lenni. Fontos, hogy napvilágra kerüljenek, amiket titokban szenvednek a nők. Érezniük kell, hogy nincsenek egyedül. Ha egy előadás keretében tesszük fel a kínos kérdéseket, akkor úgy mehetnek haza a nézők, hogy ők is gondolkodnak a látottakon, azok felkavarják őket: ráeszmélnek, hogy hasonló problémáik vannak, esetleg válaszokat, kiutakat kezdenek keresni. Abban reménykedem, hogy az egyéni hatás társadalmi folyamatokat indít be. Szeretném, ha nem söpörnénk szőnyeg alá a gondokat, hanem együtt jönnénk rá, hogyan lehet bátran beszélni róluk és szabadon változtatni rajtuk.

Van olyan
előadásotok, ami megosztja a közönséget?

A Trafóban, még a pandémia előtt mutattuk be a Pofont, ami a családon belüli bántalmazás témáját járja körbe, és úgy alakult, hogy a rendezőt, Kovács T. Danit az érdekelte, mennyire kafkaiak azok a rendszerek, amelyekben az áldozatoknak bolyonganiuk kell: rendőrség, orvosok, szociális háló, ügyvédek… Egy liftbe helyezte a darabot, amely azt mutatta be, hogy egy bántalmazott egy-egy emeleten kiszállva miként kóvályog a bürokrácia hálójában, és hogyan kezelik. Mindig visszazuhan a nulladikra. Dani sok iróniával fogalmazta meg ezt, és felmerült, hogy lehet-e ilyen téma ügyében a humornak helye. Ez megosztó volt.

Most tartottátok Annie Baker Pulitzer-díjas amerikai írónő Körtükör című darabjának a magyarországi bemutatóját a Radnóti Színházban, és nagy sikert arattatok vele.

Hudáky Rita fordította a darabot, Juhász Nóra tervezte a látványt, és egy fiatal, dramaturg szakos alkotóduóval: Dohy Balázzsal és Komán Attilával dolgoztunk együtt. Anno drága Lengyel Anna mesélte, hogy milyen tehetséges ez a két fiú, és egyébként is mindig figyeljük az új generáció munkásságát: elmegyünk a vizsgáikra, rendezéseikre, és szívesen dolgozunk pályakezdő fiatalokkal. Érdekes darab. Kisvárosi drámafoglalkozásokról szól: furcsa meditáció a színházról, az életről, az idő múlásáról. Attila azt mondta: izgalmas, hogy nem személyes drámák történnek benne, hanem az azok közötti időszakot mutatja be; egy újabb vihar előtti csendet.

Amikor elkezdtünk a témáról együtt gondolkodni, még benne voltunk a Covid hullámaiban, ezért szinte tapintható az előadásban a vágy, hogy újra elkezdjük megfogalmazni, mit jelent nekünk a színház. Tud-e gyógyír, katartikus élmény, felfedező impulzus lenni. Megfogott, hogy az írónő, Annie Baker nem szeret beszélni. Kicsit neurotikus, ideges, gyűlöli hallani a saját hangját: ezért is ír. Szerinte nem működik az emberek közötti verbális kommunikáció, mert soha nem úgy jönnek ki a mondatok, ahogyan szánjuk. Kimondunk valamit, de sokszor megbánjuk, megállunk a mondat közepén, kínban vagyunk. Ez rettentően hangsúlyos ebben a színdarabban. Az alkotó állandóan kutatja ennek a fájdalmas hétköznapi beszédnek, kommunikációnak a költészetét. Lehet, hogy ez is megosztó darab lesz, mert nem történnek benne nagy drámák, nem hangzanak el nagy tanítások. Gyötrelmes és komikus útkeresések halmaza, amelyek közben belül mindenkiben zajlanak a dolgok. Fontosak az előadásban a csendek, amelyek betartásához ragaszkodik is az írónő.

Hogyan működtök együtt Krisztivel? A legjobb barátnők vagytok?

Vagy egy hullámhosszon vagyunk, vagy meggyőzzük egymást, ha nem értünk egyet. Ha nekem van egy hirtelen ötletem, Kriszti elkezdi lebontani a mondanivalómat, és ezért konkrétumokat kell megfogalmaznom, szemszögeket feltérképeznem. Nem vagyunk a legjobb barátnők, talán ettől is működünk ilyen őszintén, ennyire jól. Nem engem hív fel azonnal, ha kávézni menne, de ezt nem tartom bajnak. Jó dinamikájú kapcsolat van kettőnk között, ami erős kapocs, de szoktunk más állásponton lenni, vitatkozni. Mindig kijövünk belőle valahogy, el tudjuk fogadni a másik szempontjait, bele tudunk helyezkedni egymás gondolataiba, és az érzelmi kisülések után ki tudjuk beszélni és rendbe tudjuk tenni a nézeteltéréseinket.

Fontos egy kapcsolatért megdolgozni, és mi meg is tesszük: komoly munkát fordítunk arra, hogy megértsük egymást. Mindennek az alapja az, hogy szeretjük egymást, és nagyon jó közöttünk az összhang: gyakran egymás szavába vágva mondjuk ugyanazt. Mindketten szenvedélyesek vagyunk, kicsit makacsok, és ha nem értünk egyet, keményen beleállunk a saját véleményünkbe. De később mindig megbeszéljük, ha nem jól kommunikáltunk. 

Van valami, amiről
szívesen csinálnátok most darabot?

Krisztivel azt kérdezzük a nézőktől a darabjainkkal „Ti ehhez mit szóltok?” Sokat merítünk az életünkből, folyamatosan gyűjtjük a témákat, amelyek foglalkoztatnak minket, legyen szó párkapcsolatról, gyerekről. Szülőként sok iskolatéma is foglalkoztat. Arról beszélnék most szívesen, hogy nekem az a legborzalmasabb élmény, amikor problémás helyzetben a veled szemben ülő ember részéről semmilyen értelmi vagy érzelmi együttműködés nem jön, hanem csak az adott intézményt képviseli. Mindig van megoldás, lehetőség vagy remény, de rengetegszer falakba ütközöm, mert azok mögé bújnak, akik segíthetnének. Az ilyen eseteket egyszerűen képtelen vagyok megérteni, és biztos fogok róluk előadást csinálni. Látod, így indul az egész.

Nyitókép fotó: Czeglédi Mátyás