Sokan remélték, a kiegyezéstől, hogy az immár megállapodott viszonyok közepette a pártok reformmunkába merülve, társadalmi nézetek szerint liberális és konzervatív, azaz "egészséges alapokon" fognak csoportosulni. Azonban ennek éppen az ellenkezője következett be: a pártok a kiegyezéshez, a "közjogi kérdés"-hez való viszonyulás szerint szerveződtek. Konzervatívok és liberálisok ugyanúgy megtalálhatóak a kormányzó Deák-pártban, mint az ellenzék soraiban, noha csak az előbbinek volt igazi konzervatív frakciója. A Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán által vezetett "balközép" lojális ellenzékként elfogadta a kiegyezést, de a magyar különállás erősítését követelte. Már 1867-ben magyar haderőt kívánt, a megyék önállóságát féltette, s belügyekben óhajtotta "érvényre juttatni a demokrácia elveit". Programot 1868. április 1-jén adott ki: az ún. bihari pontokat. A delegációk és a közös minisztériumok megszüntetését, független kereskedelem- és pénzügyet, nemzeti hadsereget, sőt az ország "diplomáciai elismerését" követelte. Másfelől azt hangsúlyozta, hogy megmarad az alkotmányosság alapján. "Higgadtan fogja működésére megválasztani az időt [...] kerülve izgalmak előidézését." Ezzel az inkább álradikális programmal Tiszáék tömöríteni tudták mindazokat, akik csak egy javított kiegyezést tudtak volna érzelmileg is elfogadni. Demokratikus értelmiségi-kispolgári pártnak indult a "szélsőbal". 1868-ban fölvette az Országos 48-as Párt nevet, s a teljes függetlenséget követelte perszonálunió formájában. Ők ezzel ki is zárták azt, hogy kormányra kerülhessenek. Vezérei - Irányi Dániel, Helfy Ignác - élvezték az emigráns Kossuth támogatását. A maroknyi képviselőből álló párt a 48-as érzelmű alföldi magyar parasztságra, a városi kispolgárságra támaszkodott, magát a távolabbi jövő s a magyar hazafiság letéteményesének tekintette.
