„Nem csak az zavarta a hatalmat, hogy nem tudták kontrollálni a táncházat, hanem az is, hogy a hazai kommunistáink legfőbb irányvonala a „nemzetköziség” volt, ellentétben a többi bolsevik ország nacionalizmusával. A táncház ezzel szemben a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség tudathoz” – mondja Hamar Dániel, a Muzsikás együttes vezetője, bőgőse, akivel többek között arról beszélgettünk, hogyan születhetett meg a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúra-környezetében a táncházmozgalom, milyen helyet foglal el a mai kulturális életben, és hogy miért fontos a faluban hagyományozódott és a városi kultúra közötti mezsgye szélesítése. Ménes Márta interjúja.
Nemrég rendezte meg a Müpa A népzene ünnepét, amelyen a Muzsikás is fellépett. A már hagyománnyá vált folkünnep apropóját a Népzenei Tanszék 2007-es megalakulása adta. Jót tett a műfajnak az intézményesülés?
Igen, úgy látom, hogy a fiataloknak sokkal könnyebb dolguk van, mint nekünk volt, hiszen nem amatőr módon, hanem intézményesített keretek között, oktatási struktúrában, gyűjteményekből tanulhatnak. Egyben nincs: míg nekünk megvolt az eredeti élmény, nekik már nem lehet meg.
Mi még ott lehettünk egy igazi táncházban, egy lakodalomban, egy bálban, ahol a mesterek - akik ma már nem élnek - muzsikáltak, és ez olyan élményt adott, hogy elmesélni sem lehet. Amikor elkezdtünk népzenét játszani, akkor ez volt az egyik álmunk: hogy professzionális módon oktatva fennmaradjon ez a zene.
Ugyanis ahogyan a falu szerkezete megváltozik, az a fajta kultúra, életmód is elvész. Ugyanúgy, ahogy lecserélik a szőtteseket egy mai modern bútorra, úgy a fiatalok is inkább a világban élők zenéjét akarják magukénak érezni, arra akarnak szórakozni, azzal akarnak azonosulni, nem pedig azzal, amire az öregapjuk táncolt. Ez természetes. De reméljük, hogy ez megváltozik majd, mert ha valaki túl van ezen, akkor tudatosan vissza tud nyúlni a gyökerekhez. Nagyon érdekes, hogy a második-harmadik generációs emigráns magyarok magyarságtudatukhoz a népzenén keresztül jutnak el.
Hogy a faluban született mai nemzedék értékelje a saját hagyományát, kell a város példája. Szerencsére találkozunk ilyennel, például a Kalotaszegi Méra faluban. Korábbi példa még a hetvenes évek végéről: a budapesti táncházakban széki lassút is táncoltunk, ekkor Széken már fölhagytak ezzel a tánccal. A budapesti táncházak hatására újra megjelent a lassú a széki táncházakban. Hihetetlen volt. Innen tudjuk, létezhet az, hogy a falu visszatanulja saját, régi kultúráját.
Egy alulról szerveződő amatőr mozgalom kezdett felülről professzionalizálódni. Nem ad ez a táncházmozgalomnak egy más jelleget?
De. Amikor valaki alternatív, és úgy érzi, szemben áll a fennálló hatalommal, az mindig izgalmas és érdekes. Annak idején pontosan tudtuk, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban, és jelentéseket írnak rólunk.
De ez minket egyáltalán nem zavart, tudomást sem vettünk róla. Az alternatív mozgalomnak mindig van valamiféle különös izgalma. Elég, ha a hatvanas évek beat zenéjét nézzük, ami szintén egy alternatív mozgalom volt, csak később intézményesült.
A hatvanas-hetvenes években minden olyan jelenséget, ami a hivatalos értékrenddel szemben állt, ellenkultúrának neveztek. Ebben az ellenkultúra-környezetben született meg a népi kultúra iránt elkötelezettek mozgalma, a táncházmozgalom. Meg is kapta az „ellenzéki", „nacionalista" jelzőket. Mit éreztek ebből?
Az elején nem éreztük, mert kevés embert mozgatott meg. Ugyanakkor a hatalom mindenben veszélyt érzett, ami kicsúszott az ellenőrzése alól. Nem szerették, hogy a táncházmozgalom magától szerveződik, annak is megvolt a lehetősége, hogy betiltják. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet akkori igazgatója viszont kiállt a táncházmozgalom mellett.
Ezért kerülhetett a táncház a tiltottból a tűrtbe. Akkoriban rockegyütteseket lehetett tönkretenni azzal, hogy letiltotta őket az akkori egyetlen lemezkiadó. Nálunk ez nem nagyon fordult elő, hiszen egy népdalt nem lehetett betiltani.
Miben látta a hatalom az igazi veszélyt?
Nemcsak az zavarta a hatalmat, hogy nem tudták kontrollálni a táncházat, hanem az is, hogy a hazai kommunistáink legfőbb irányvonala a „nemzetköziség" volt, ellentétben a többi bolsevik ország nacionalizmusával. A táncház ezzel szemben a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség tudathoz.
Negyvenhét évvel vagyunk később. Milyen helyet foglal el ma a táncházmozgalom a kulturális életben?
Az mindenképp egy jelzés, hogy december 28-án olyan teltházas koncertünk volt a Müpában, amire már egy hónappal az esemény előtt az összes jegy elkelt. És a népzene ünnepén is teltház volt. Alig másfél hónap telt el, és a magyar népzene hívószavára újra megtelt a Müpa. A népzene már nem alternatív műfaj, amire bejön mondjuk egy-kétszáz ember, ez már ténylegesen azt jelenti, hogy vannak olyanok, akik igénylik ezt a kultúrát.
Nemrég elindult egy honlap I Dance Hungary néven a magyar néptánc külföldi népszerűsítése érdekében.
Sajnos, amikor ezt az országot megcsonkították, az önbizalmát is elvették. A kishitűség mélyen bennünk van. Érzékenyek vagyunk arra, hogy a világ hogyan lát minket, folyton bizonyságot akarunk a világtól, mert az önbizalmunkat a török kor óta rombolják. Ezt kellene visszaszerezni és tudatosítani, nem vagyunk senkinél rosszabbak, sőt, egy különleges ajándékkal megáldott nép vagyunk.
És ez az anyanyelvünk. A magyar nyelv az egyik legnagyobb kincsünk. Rendszerszerűen tanít meg minket gondolkodni, szerintem ezért vagyunk olyan sikeresek matematikában, sakkban, tudományokban, zenében. Tény, hogy ezekben eredményesebbek vagyunk, mint más népek. Teller Ede, a részecskefizika egyik legnagyobb tudósa, ő azt mondta, hogy ha nem magyar lett volna az anyanyelve, megrekedt volna egy középiskolai fizikatanár szintjén. Azt is mondta: „minden nap Adyt olvas". A magyar nyelv logikája benne van a magyar zenében is. De amíg a magyar nyelv kizárólagosan a mi tulajdonunk, a zene mindenkié.
Fontos, hogy a gyerekeket is nyitottá tegyük a népzenére. Ezt célozza meg a Muzsikás együttes a rendhagyó énekórákkal. Nehéz dolguk van?
Több mint tíz éve járjuk az országot, eddig közel hatszáz iskolába jutottunk el a MOL támogatásával. A gyerekeknek elemi igényük van a zenére, különösen az élő zenére. A zeneipar ma elsősorban üzlet. Ezért tudják eladni azt a sok vacakot zene címén. Az oktatásnak pont az a célja, hogy megtanítsa elválasztani az értéket a silánytól. A népzene értékes zene, hiszen az értéktelen idővel kihullik belőle. A gyerekek ma már mindent hallanak, épp ezért kell őket megtanítani arra, mi a jó, és mi a nem jó.
Van még ilyen valahol?
Egy érdekes példát mondok. Kodály álma, hogy a zene ott legyen a mindennapjainkban, nemigen valósult meg. Viszont van egy csapat Nyíregyházán Szabó Dénes szellemi vezetésével, ami erre rácáfol. Egyik nagyszerű kórusa, a Pro Musica fiatal, gimnazista lányokból áll. Minden évben minden díjat megnyernek, világszintű, amit csinálnak. De honnan van az utánpótlás? ? kérdeztem egyszer Dénestől. Azt mondta, nagyon egyszerű: a gyerek óvodás korában imád énekelni, mi nem engedjük, hogy abbahagyja.
Mit tervez a Muzsikás együttes erre az évre?
Lesz közös lemez az Amadinda Ütőegyüttessel, koncertek idehaza és külföldön, meghívást kaptunk több országból (Svájc, Németország, Lengyelország, Hollandia, Portugália, USA, India), és persze folytatódnak az iskolai énekórák. Keddenként pedig a kicsiknek gyerektáncház az FMH-ban.
A teljes interjú a nullahategyen olvasható.
Nyitókép: Horváth Péter Gyula
