Ráadásul még ezt is egy összeurópai programnak köszönhetjük. Három éve indult az European Film Gateway (EFG), amely 14 ország 20 filmarchívumának és filmes intézményének részvételével az európai filmtörténet relikviáit digitalizálja és ilyen formában hozzáférhetővé teszi a világhálón. Ennek hála, most internetre kerülnek fotók, plakátok, írott és hangdokumentumok, melyek gyakran olyan világhírű filmes nagyságok életművének kezdetét dokumentálják, mint a Korda-fivérek, Kertész Mihály vagy Lugosi Béla ? utóbbi a Drakula figura legendás hollywoodi megformálója volt. A Filmarchívum az uniós programban 1000 stand- és werkfotó, valamint 1200 filmplakát internetes közzétételét vállalta, ezekből mutat most be a kiállítás néhány valóban kitűnő eredeti darabot.
A Műcsarnok a tavalyi BBS-bemutatóval és a 200 órányi "balázsbélás" film elérhetővé tételével imponáló részt vállalt a magyar filmes múlt megörökítésének folyamatában. A mostani kiállításnak is ez a koncepció a kiindulópontja. A gesztus azonban nem menti föl a kultúrpolitikát a jogos vád alól, hogy vajon miért nem létezik még ma sem önálló múzeuma a magyar filmnek. Pedig sztárfigurákban, világhírű pillanatokban a hazai filmtörténet igazán nem szűkölködik, ha ez bárki számára kérdés, csak lapozza föl azt az 1996-ban megjelent kötetet, amely Magyar filmesek a világban címmel életrajzok és interjúk sorában dolgozta fel, ki mindenkit köszönhet a világ filmművészete Magyarországnak, a legnagyobb hollywoodi filmstúdiók alapítóitól a legkülönlegesebb karakterszínészekig és a XX. századot meghatározó rendezőkig, plakáttervezőkig, filmzeneszerzőkig és színészekig. Impozáns örökség, de ápolás nélkül, gazdátlanul hagyva gyorsan kihullik a közös emlékezetből.
A Menüpontban látható kiállítás ehhez képest hab a nem létező tortán, szívszorító bizonyítéka annak, hogy milyen páratlan anyagból gazdálkodhatnánk. A tízes évek legjobb plakátművészei, Uher Ödön, Faragó Géza, Pán József, Bíró Mihály figurális plakátjai még egy rossz filmből is kasszasikert varázsoltak. A Kolozsvárott működő Dunky-fivérek standfotóin az 1910-es, 20-as évek magyar némafilmje most, száz évvel később is izgalmas, eleven és aktuális művészetként nyilvánul meg. A sztárszínészekről készült fotók, Angelo vagy Escher Károly finom, érzékeny felvételei pedig arról tanúskodnak, hogy a korszak hazai filmjei valóban világszínvonalon mozogtak, nem véletlen a magyar filmesek feltűnően magas aránya Hollywood nagy korszakában. Sajnos a neveken és a legfontosabb évszámokon túl semmit nem tudunk meg sem a plakátokon, fotókon megjelenő filmekről, sem a filmes személyiségekről. Legalább egy-egy életrajz odakerülhetett volna a gyönyörűséges felvételek mellé ? hiszen egyre fogy azoknak a száma, akik még a nevek mögött a sikertörténeteket is ismerik.
Egy bárki számára hozzáférhető, látogatható filmmúzeum Európa sok városában a kulturális emlékezet fontos eleme, a turizmus célpontja, tömegeket vonzó látványosság. Nálunk is az lenne.
