„Kérleltem a szüleimet, vegyenek nekem egy basszusgitárt. Nem kellett sokat várnom rá, megkaptam tőlük. Onnantól kizárólag az érdekelt” – mondja Bartók Vince basszusgitáros. Mesébe illő pályakezdésről, kanyargós utakról, jazzről és egyéb érdekességekről is beszélgettünk vele.
Nem lehetett egyszerű út vidékről felkerülni Budapestre, hogy zenésszé válj.
Egy kis településről, Sátáról származom. Az ózdi zeneiskolának volt egy kihelyezett tagozata, ahol zongorázni lehetett. Ide írattak be a szüleim hatéves koromban. Nagyon élveztem a zenélést, de rosszul éltem meg, hogy a tanárok gyakran cserélődtek. Amikor egy olyan pedagógus jött, aki teljesen kiborult, ha vétettünk egy-egy hibát, gyomorgörccsel jártam órára, ezért úgy döntöttünk a szüleimmel, hogy otthagyom a zeneiskolát.
Kiiratkozáskor egy számomra idegen tanár kért: zongorázzak neki valamit.
Mivel tehetségesnek tartott, magánórákat vettem tőle. Mély szeretettel állt a zenéhez, hozzám pedig elmondhatatlan türelemmel. Ő volt Derényi Dezső, aki sajnos már nem a Földön játssza dallamait. Mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért nem hagyta, hogy letérjek erről az útról. Egy alkalommal elmondta: koncertje lesz, ahol basszusgitárral lép fel. Fiatal rockzene-kedvelőként azonnal kérlelni kezdtem a szüleimet, vegyenek nekem egy basszusgitárt. Nem kellett sokat várnom rá, megkaptam tőlük. Onnantól csak az érdekelt.
A zongoratanulásnak végleg hátat fordítottál?
Nem teljesen, de a helyét átvette a basszusgitár. Miskolcra jártam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz-basszusgitár szakára, ahol aztán Kiss-Rásztóczki Zoltán kezei alatt fejlődhettem. A klasszikus zene, mint pályafutás, véget ért, de mint szerelem, megmaradt. A konziban kötelező volt a zongoratanulás, függetlenül attól, milyen szakon voltál. Megbeszéltem a tanárommal, hogy ha valaki nem megy órára, és van rám egy kis ideje, szívesen bejárok plusz alkalmakra. Mondhatni, hogy ugyanannyi zongoraórám volt, mint basszusgitár.
Milyen élmény volt egy kis faluból átkerülnöd egy nagyvárosba?
Rengeteget segített, hogy a családom erőn felül támogatott a zenei pályámon. Nem csak a hangszert és az otthoni magánórákat fizették: volt, hogy Székesfehérvárra utaztunk Mits Gergőhöz, vagy hetente jártunk Budapestre Megyaszay Istvánhoz. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen családba születtem.
Édesanyám kezdetben izgult, hogy alakul az életem, ha zenész leszek. Dezső bácsi azonban meggyőzte:
nincs a világon csodálatosabb dolog, mint a zene, ezért mindig boldogságot fog nekem adni,
és ha kitartó leszek, megtérül a belefektetett energia.
Ha nem vettek volna fel a zenei szakközépiskolába, mihez kezdtél volna?
Volt B tervem: egyik héten basszusgitárból felvételiztem, a másik héten ötven másodpercig lógtam a bordásfalon a rendőriskolában.
Hogyan kerültél Budapestre?
Harmadikban a miskolci barátaimtól hallottam a Snétberger Zenei Tehetség Központról. Akik megfordultak a táborban, rengeteg tudással, élménnyel gazdagodtak. Az ott végzett barátaimtól sokat hallgattam a táborban nagybőgőt és basszusgitárt oktató tanár, Barcza Horváth József nevét, és videókat is mutattak arról, ahogyan játszik. Megszereztem a telefonszámát és felhívtam, hogy szeretnék tőle tanulni. Magánúton nem vállalt, de azt ajánlotta, jelentkezzek a csepeli Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol tanít. A családom nem sejtett semmi, csak vizsga előtt szóltam édesanyámnak, hogy mennem kell Budapestre felvételizni. Olyan meglepett tekintetet talán soha nem fogok még egyszer látni, de ennek ellenére kocsiba ültünk, és sikeres felvételi vizsgát tettem. Közben jelentkeztem a Snétberger táborba is.
Mit köszönhetsz a Snétberger Zenei Tehetség Központnak?
Nagyon sok impulzus ért ott. A tantermek jól felszereltek, az ország legjobb jazz-zenészei tanítanak, emellett mindig lehetett találni helyet a nyugodt gyakorláshoz. Ha akartam, együtt vacsorázhattam tanáraimmal, akik közben az egyik világhírű jazz-zenész lemezét elemezték, esetleg a gyakorlási rendszerük felépítéséről diskuráltak, vagy csak vicceket meséltek. Minden pillanatban tanultam valamit.
A Zeneakadémia után hogyan alakultak az életed?
A Zeneakadémián megszereztem a BA jazz-basszusgitár előadóművész és az MA jazz-basszusgitár tanár diplomát is, majd basszusgitár tanárként próbáltam elhelyezkedni. Ám az alapfokú művészeti iskolákban általában nincs basszusgitár-oktatás, mert a klasszikus zenében nem használják ezt a fiatal hangszert, a középfokú intézmények pedig általában egy tanárt alkalmaznak a nagybőgő és a basszusgitár oktatására. Mivel nem tudtam tanári állást szerezni, koncertező zenész lettem.
Fiatal korod ellenére több zenekarban megfordultál már.
A Junior Prima díjas Rafael Márióval és a szintén Lakatos Ablakos Dezső-ösztöndíjas Hidász Tamással alapítottunk egy triót, amiben Márió és az én szerzeményeimet játsszuk. Szeretünk kísérletezni, mindent kipróbálunk, ami eszünkbe jut. Bár a zenekar Rafael Mário Trio néven fut, a sajátomnak érzem, mert minden elképzelésem, zenei gondolatom megvalósíthatom velük. Tavaly létrehoztunk egy kvintett formációt RAFAEL névvel, melyben a könnyedebb stílusokat vegyítettük archaikus cigányzenével és free jazz-zel. Tavaly óta játszom a Gyémánt Bálint Trióban. A Palágyi Ildikó jegyezte Indigó együttesben is én felelek a mély hangokért, a Margo nevű formációval most készítjük az első lemezünket, valamint a Chameleon Jazz Band nevű formációban is „brummogok”. Ezek mellett sok helyen beugróként is játszom.
A saját zenekar ötlete nem foglalkoztat?
Talán később alapítok egyet. Most elégedett vagyok, hisz Magyarország legjobb zenészeivel működhetek együtt.
Idén elnyerted a Lakatos Ablakos Dezső-ösztöndíjat. Ez a lehetőség miben nyújt számodra segítséget?
A pályázat a feltörekvő jazz-zenészeket támogatja, az összeget a fejlődésedre fordíthatod. Én a kísérletezést helyeztem előtérbe, sok stúdiókelléket szereztem be, de koncertszervezésben is segít az ösztöndíj.
A partyzenében is kipróbáltad magad.
Jó zenekarban játszottam, képzett zenészekkel. A repertoár úgy 80 dalból állt, szinte mindegyik rádiósláger volt. Nem volt kamuzás, minden úgy volt, ahogy a felvételeken. Az ilyen „megmérettetés” hatalmas iskola, ha komolyan veszi az ember. Bár jazzrajongó vagyok, nem zárom ki a többi műfajt sem. Gyakran szoktam beugrani Péter Szabó Szilvia zenekarába, játszottam a The Easy Babies nevű formációval, és sok mással. A jó zenét szeretem, az nem műfajspecifikus.
A jazz-zenészek általában jó időben engedik meg a másiknak, hogy egyedül bontakozhasson ki a színpadon. Ezek az emberismeretre, bizalomra támaszkodó pillanatok?
Van, akivel zeneileg tökéletesen összeilletek, nagyszerű élmény, amikor együtt játszotok. Ő is arra irányítja az improvizációt, amerre te, szinte egy emberként gondolkodtok szavak nélkül. És van, akivel emberileg illetek össze. Ilyenkor nem biztos, hogy olyan zenei utazásokban lesz részed, mint az előző feltevésben, de az élmény akkor is jó, mert egy számodra fontos emberrel játszol. Ha egy idegen zenésszel játszom például egy jam session során, ott nincs emberismeret, csak bizalom. Az, hogy jó időben adjuk át egymásnak a mondanivalót, inkább a rutinon és a figyelmen múlik.
Foglalkoztat a közönség?
Természetesen. Szeretem, amikor közvetlenek az emberek, örömmel beszélgetek a közönséggel, minden megkeresést örömmel fogadok. Régen úgy éreztem, én is odamennék a zenészekhez egy-egy koncert után, de féltem attól, hogy megzavarom őket. Pedig hatalmas boldogság, amikor koncert után megvárnak, hogy megköszönjék az élményt. Ilyenkor általában beszélgetünk kicsit, kérdezhetnek bármiről, és én szívesen válaszolok.
Befogadó a hazai közönség?
Szerintem igen. Öröm, hogy a fiatalok is élvezik a zenénket. Talán látják rajtunk, mennyire élvezzük a játékot. Boldog vagyok, amikor más zenészek is megtisztelnek minket azzal, hogy meghallgatnak, ott ülnek a közönség soraiban, ez nekem és a zenésztársaimnak is rendkívül sokat jelent. Azok, akik sok-sok éve jazzrajongók, könnyebben tudják értékelni az új stílusokat, viszont élvezik a mainstream vonalat is. Akik pár éve hallgatják ezt a műfajt, és a jelenkor jazz-előadóit figyelik, kifejezetten szeretik a korunk zenéiből átvett stílusok megszólalását a jazzen belül, de nehezebben tudnak azonosulni a mainstream stílusokkal.
Milyen a magyar jazz külföldi megítélése?
Világviszonylatban élen van a magyar jazz. Egyedi stílus és felfogás jellemzi a hazai művészeket, elég csak Oláh Kálmánt említenem: bárhol fordul meg a világban, mindenhol el vannak ragadtatva tőle. Igaz, ritkán látunk magyar zenekart a külföldi jazzfesztiválokon, de ennek az az oka, hogy kevés szervező vállalja magára az utazás, étkezés és szállás költségeit. Reméljük, ez megváltozik, és áttörnek a magyar „jazzisták” az összes neves külföldi fesztiválra.
Portréfotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
