„Tökéletes perceket gyűjtögetek” – Körmendy-Ékes Judit a Liszt Ferenc Kamarazenekar jubileumáról

Zene

Stratégia, piac, termék, üzlet – a Liszt Ferenc Kamarazenekar muzsikusai az utóbbi években gyakran találkoznak e szavakkal munkájuk során. 2020-ban Körmendy-Ékes Judit vette át az együttest működtető Kamarazenekari Alapítvány elnöki tisztét, művészeti vezetőként Várdai István állt a zenekar élére.

A Liszt Ferenc Kamarazenekart hatvan éve alapították ifjú, zeneakadémiai tanulmányaikat akkoriban befejező zenészek. Idén tehát ünnepelnek, bármilyenek is legyenek a körülmények...

Az ünnepi évre való felkészülést nem most kezdtük. A születésnap mindig valami újnak a kezdete, és mi a zenekar hatvanadik születésnapjára is így tekintünk. A megújulásunk, az építkezésünk íve már hosszabb ideje formálódik, és egyik fontos pontja lesz a március 13-ai ünnepi koncertünk. Úgy vélem, akkor kell igazán ünnepelni, amikor nehézségek veszik körül az embert, a családot, a közösséget. A megújulás során alapcélunk, hogy a zenekar által teremtett hagyomány, az a művészeti eredmény, amit az előző nemzedék létrehozott és amit a közönség ismer és szeret, semmiképp se sérüljön. A zenekarnak változnia kell, jobban megfelelni a kor új kihívásainak: kicsit más, kicsit modernebb, kicsit meglepő hangon megszólalni.

2020-ban ön vette át a Kamarazenekari Alapítvány elnöki tisztét, és Várdai István csellóművész lett a művészeti vezető.

Azzal kezdtük a munkát, hogy rendkívül komoly üzleti stratégiát dolgoztunk ki. Olyan szavakat, kifejezéseket hoztunk be a zenekar életébe, amelyeket eleinte nehezen fogadtak el a zenész kollégák: üzlet, termék, piac. Piacfelmérést készíttettünk, hiszen tudnunk kell, kikkel versenyzünk itthon és külföldön. Üzleti szemlélettel tekintettünk a kérdésekre, természetesen a szakma sajátosságainak megfelelő szempontok szerint. Több mint hatezer, a világ legnevesebb koncert- és fesztiválhelyszínein megrendezett koncert műsorát vizsgáltuk meg. Számba vettük, hogy egy-egy adott színpadon ki mit játszott, és a hangverseny milyen jegyárbevételt hozott. Nagyon szofisztikált, elmélyült munkát fektettünk a felmérésekbe. Az elért eredmények visszaigazolják, hogy ma csak professzionálisan lehet működni. A személyes kapcsolatok persze nagyon fontosak, de nem elég csak azokra építeni. Az eleve az erősségeink közé tartozott, hogy Várdai István hiteles művész nagy kapcsolatrendszerrel és ismertséggel. Neki mindenki elhiszi, hogy az LFKZ jó. Nagy lépést tettünk a profizmus felé: a világ egyik legrangosabb ügynöksége, a Harrison Parrott vállalta, hogy dolgozik velünk.

Ennek eredményeként a naptáruk mostanra szinte megtelt turnéeseményekkel. Hosszú idő után ismét koncerteznek Dél-Amerikában. Néhány új tag, sőt a művészeti vezető korábban még nem járt Peruban, Brazíliában, Chilében.

Az utóbbi három évben átformálódott a zenekar, több új muzsikus szerződött hozzánk. Csak halkan jegyzem meg, hogy a Coviddal nekünk abból a szempontból tulajdonképpen kicsit talán szerencsénk volt, hogy jutott idő megállni, gondolkodni, elemezni, és nem a folyamatos működés, koncertezés mellett kellett kidolgozni az új rendszert, amelybe egyebek között a zenekar fiatalítása is beépült. Várdai István rendkívüli alapossággal, igen szisztematikusan kezdett el dolgozni a zenészekkel. Tfirst Péter koncertmester és közte termékeny együttműködés alakult ki. Sokszor nagy művészi viták árán, de végül mindig konszenzusra jutnak.


63ffa3a608a08b320ace4d2f.jpg
A Liszt Ferenc Kamarazenekar. Fotó: Felvégi Andrea

A menedzsertől vagy az alapítványi elnöktől általában azt várják, hogy pénzt szerezzen, reprezentáljon, üljön be a koncertekre, előadásokra, egyébként pedig hagyja békén a művészeket.

Azt hiszem, hogy nekem nagyon nagy szerencsém volt Várdai Istvánnal és Tfirst Péterrel, mert ők mindig igen nyitottan fogadták az elképzeléseimet. Házon kívül viszont nemegyszer találkoztam erős ellenállással. Szerintem, ha egy menedzser megérti, hogy meddig mehet el, a művész pedig elfogadja, hogy vannak szabályok, amelyek mások, mint amiket ő ismer, akkor a munka harmonikus lehet, noha igen keskeny pallón kell egyensúlyozni. Én teljes összhangban dolgozom Istvánnal.

A magyar klasszikus zene elképesztően értékes kincse az országnak, ezt senki sem kérdőjelezi meg. A zenénket nem kell magyarázni, lefordítani, kontextusba helyezni, mindenütt csak pozitív véleményeket fogalmaznak meg róla. És a legkönnyebben, legegyszerűbben, kevés ráfordítással exportálható, sosem romló termék – hogy visszatérjek az üzleti nyelvhez.

A művészeti menedzser képzésnek sajnos nincs kialakult hagyománya Magyarországon.

Sokat beszélünk manapság a finanszírozásról. A művészeti tevékenységgel, a klasszikus zenével kapcsolatos stratégia egyik pillére a finanszírozás, ennek gazdája a magyar állam. Akármilyen bevételt termelnek a zenekarok, társulatok, a fő finanszírozó, azt hiszem, mindig, de legalábbis igen sokáig az állam fog maradni. Márpedig a finanszírozó joga az adott területre vonatkozó stratégia kialakítása. Ennek a finanszírozás mellett fontos egyéb pillérei is vannak; olyanok, mint a zenész- és közönség-utánpótlás, a zeneoktatás, az általános iskolai képzés, a zenetanárok. Zenész életpályamodellt kellene kialakítani.

Amíg a különböző szereplők nem stratégiához, hanem csak a pénzosztási rendszerhez igazodnak, egymásnak fognak futni. Álláspontom szerint nagyon fontos lenne, hogy a magyar államigazgatásban kidolgozzák klasszikus zenei életünk stratégiáját. Ha ez megtörténne, tanácsadó testületet lehetne felállítani, amely a részletekkel foglalkozna. A stratégiaírás nem bonyolult dolog: megvannak a szabályai, léteznek mérési eszközök. Meg lehet vitatni, hogy melyek a mindnyájunk számára elfogadható preferencia-mérőszámok. Hiába beszélgetünk arról, hogy hány zenekar van Budapesten és mennyi vidéken, ez csak alkérdés. Azt azonban érdemes végiggondolni, hogy aki vidéken szeretne maradni, miből fog megélni. Műkörmös lesz? Az nem jó! Hogy elejét vegyük a pályaelhagyásnak, szükséges a zenész életpályamodell. Hogyan neveljük föl a közönséget? A zeneiskolai rendszerünk még mindig magas színvonalú, jobb, mint Németországban. De honnan kerül a gyerekek kezébe hangszer? A stratégia mindig hosszú távú, ám mivel most baj van, manapság csak rövid távú megoldásokról esik szó, pedig így csak mélyítjük a problémát.


63ffa405dc12261b232484a8.jpg
A Liszt Ferenc Kamarazenekar. Fotó: Felvégi Andrea

A magánfinanszírozás aránya növelhető?

A privát szféra járuljon hozzá jobban a művészeti élethez! – ha ezt felírjuk egy zászlóra, nem ér semmit. A TAO kivezetésével megzavarodott a magánpiac. Meg kell találni annak a jogszabályi módját, hogyan lehet visszahozni ebbe körbe a magántőkét, de erre vonatkozóan is edukálni kell. Nyugat-Európában a nagyobb cégek számára természetes, hogy támogatják a kultúrát, ez, hogy úgy mondjam, „menő”. Hosszú távú feladat azért tenni, hogy nálunk is így legyen. Gondoljunk a Budapesti Fesztiválzenekarra, amely harminc év alatt építette ki remek támogatói bázisát.

Mi lehet a szponzornak kínálni?

Elsősorban élményeket. A kiválasztottság érzését. Azt, hogy tudja: valami időtlen, nemes dolgot támogat. A klasszikus zene hallgatásával, tanulásával egy sor olyan kutatás foglalkozik, amely az előnyös fiziológiai és mentális hatásait állapítja meg. Szívesen tanítanánk vállalatoknak az együttműködés magas fokú metódusait. Egy kamarazenekarnak minden rezdülése látszik, minden hamis hangját hallani: nincs hová elbújni, vállalni kell a felelősséget. A muzsikusok naponta sok órán keresztül össze vannak zárva, koncert közben pedig semmilyen jelét nem adhatják, ha valamelyikük esetleg hibázik, tehát nagyon jól ismerik a kompromisszum és a kooperáció pszichológiai kulcsait.

Jogi diplomával a zsebében, jelentős mentori gyakorlattal miért vállalta az alapítványi elnökséget?

Tökéletes perceket gyűjtögetek. Ott ülök egy koncerten, és látom-hallom, ahogy minden csodálatosan összeáll. Tudom, hogy milyen fantasztikus munka van mögötte. Egy-egy ilyen tökéletes óra sokkal több, mint amennyi az emberek nagy részének jut.

A nyitóképen Körmendy-Ékes Judit. Fotó: Gordon Eszter