A Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa projekt lehetővé tette, hogy műalkotásokat kölcsönözzenek többek között a párizsi Pompidou Központtól, a londoni Tate Múzeumtól és a Guggenheim Alapítványtól, így hosszú évtizedek óta először a művész honfitársai is megismerhetik az absztrakt művészet úttörőjét. Brâncuși, hátat fordítva a klasszikus ábrázolásmódnak, letisztult, minimalista formákkal változtatta meg a világ szobrászatról alkotott elképzeléseit, avantgárd művészi technikájával pedig olyan iskolát teremtett, amelyhez sok kortárs művész csatlakozott.
„A műalkotást tökéletes bűncselekményként kell létrehozni. Folt és a szerző nyomai nélkül.”
Október eleje óta a valóságban, de az online térben is gyakran látom, hogy Temesvár, Európa kulturális fővárosa a valaha volt legnagyobb Brâncuși-kiállítást hirdeti, de mindeddig nem szántam rá magam, hogy regisztráljak, vagy beálljak a temesvári Szépművészeti Múzeum előtt utcákon át kígyózó sorba, hogy láthassam a műveket, amelyeket kisdiákkorom óta ismerek, hiszen a múlt század Romániájában már az elemis tankönyvek is tele voltak a világhírű szobrászművész munkáival.
Érthető, miért ostromolják a múzeum bejáratát két hónap után is tömegek: utoljára 1970 nyarán volt hasonló jelentőségű Brâncuși-kiállítás Romániában. Akkor a Román Szocialista Köztársaság Művészeti Múzeuma rendezett retrospektív bemutatót az egyesült államokbeli és a franciaországi múzeumok tulajdonában lévő alkotásokból. A kommunistáknak szükségük volt Brâncuși nevére, hogy a Nyugat számára hitelesnek tűnjenek. Az a körülmény, hogy a művész soha nem szakította meg a kapcsolatait Romániával, a kommunista propaganda kezére játszott.
Amióta végre sikerült bejutnom vagy inkább bemenekülnöm a szakadó eső elől a kiállítótérbe, időről időre visszatér bennem a döbbenet: micsoda zsenialitás maradt volna örökre rejtve, ha a kis Constantin hallgat a szüleire, a juhok mellett marad, és nem szökik meg harmadszor is otthonról, hogy Târgu Jiuban, a legközelebbi városban alig 11 évesen inasnak álljon. Kétségtelen, hogy a 147 éve született művész zsenialitásának kibontakozásához nemcsak erre az egyetlen gyermekkori döntésre volt szükség, de valószínűleg ugyanez a bátorság és határozottság vezérelte Brâncușit akkor is, amikor forradalmian új elképzeléssel félresöpörte a klasszikus formákat, és a konkrét alakzaton túli lényeg, a lét mögötti gondolat keresésére indult.
Egy vámhivatalból indult a művészet forradalma
A forradalom egy műalkotás kapcsán, New York vámhivatalában robbant ki, és vált az egész világ számára megkerülhetetlenné. A kiállításon is látható a művészi kánon bővítését kiváltó mű, a „Brâncuși kontra USA” per tárgya: a Madár a levegőben, amelyet 1927-ben Párizsból New Yorkba, a Brummer Galériában rendezett kiállításra küldött. A vámtisztviselők nem ismerték el a tárgyat műalkotásként. Háztartási cikknek minősítették, és vámot vetettek ki rá.
Brâncuși úgy tudta megragadni a repülés közben elegánsan szárnyaló madár mélyebb valóságát, olyan mértékben mellőzte a hagyományos ábrázolási formát, hogy a vámosoknak – hiába is keresték – nem sikerült a művében felfedezniük a madarat. Az egyesült államokbeli vámhivatalok akkori definíciója szerint egy műalkotás „faragással vagy öntéssel készült reprodukció, valamilyen lény vagy tárgy utánzata”, ezért az erre felkent szakértők nem látták indokoltnak a műtárgy-kategóriába sorolást. Brâncuși azonban panaszt nyújtott be az amerikai bírósághoz – és nyert. A tárgyaláson mások mellett Frank Crowninshieldtől is megkérdezte a bíró, hogy lát-e a szóban forgó fémrúdban bármi madárra emlékeztetőt. A neves műkritikus a MoMa, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma honlapja szerint így érvelt: „A repülés sugallatát, kecsességet, törekvést, lendületet, gyorsaságot sugall az erő és a szépség jegyében; megjeleníti mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket a madarak hordoznak.”
A bírónak a művészet anakronisztikus meghatározását felülírva kellett meghoznia a döntést, és a győzelem Brâncuși művészi hitvallásának még szélesebb körben való elterjedését eredményezte. A román művész előtt valamennyi szobrász arra összpontosított, hogy a modellt minél hűségesebben ábrázolja. Paradox módon ő is ugyanezt állította magáról, csakhogy ő a modell belső, rejtett valóságából, a metafizikájából indult ki, nem pedig a megjelenéséből – olvasható a kiállításon.
Csók előtt és csók után
A mértani formákból született absztrakt szobrászat egyik legelegánsabb darabja a fő helyet foglalja el az egyik teremben. A Fiatal férfi torzójának polírozott felületéről alig bír továbbsiklani a szemem, pedig a legkíváncsibb a nagy kedvencre vagyok.
És íme: a biztonságiak figyelmének kereszttüzében, egy bensőséges hangulatú, aprócska teremben elhelyezve ott az alkotás, amely mellett levegőt is csak csendben merek venni. A mészkőbe faragott Csók annak a sorozatnak az első darabja, amelyen Brâncuși negyven éven át dolgozott. Rodin Csókja jut róla eszembe és a talán szándékos ellentét a két kompozíció között. Míg Rodin ölelésbe torzuló szerelmeseinek feszültségét az egymáshoz simuló ajkak közvetítik, Brâncuși nyolc évvel később született alkotása mellőzi a test ábrázolását, és az ajkak hangsúlya helyett a szemekre irányítja a figyelmünket: ez a Csók már inkább a tekintetek csókja. És a 20. század első modern szobra.
Mielőtt rátérnénk annak latolgatására, hogy melyik volt hamarabb, az alma-e vagy a fája – azaz hogy Brâncuși hasonlóan kiemelkedővé vált volna-e Rodin munkája nélkül –, vegyük szemügyre, milyen kuriózumokat rejteget még a román mester életrajza. Szembeötlő a kövekben rejlő potenciál iránti csodálata: gyermekként, a Beszterce folyó partján sétálva későbbi emlékezése szerint olyan formájú köveket gyűjtött, amelyek „képesek örömet szerezni az embereknek”. Akad a múltjában egy fájdalmas apai fenyítés is. Talán nem ördögtől való az a feltételezés, amelyet Alexandru Buican életrajzi író fogalmazott meg: Brâncuși egyéni látásmódjának kialakulásához az is hozzájárulhatott, hogy igen korán felfedezte, hogy más szögből is lehet szemlélni a világot. Az új perspektívára háromévesen csodálkozhatott rá, miközben fejjel lefele pozícióban szenvedett el egy kiadós verést, amellyel apja leckéztette meg, amiért előző nap a friss gyümölcspárlatból nagyokat kortyolva alkoholkómába zuhant.
Nem volt átlagos gyerek, és nemcsak azért, mert az első két elemi unalmas óráit azzal töltötte, hogy ábrákat vésett a padba, hanem olyan, a feljegyzésekből ismert szokásai miatt is, hogy órákon át szemrebbenés nélkül figyelte a fazekasokat, vagy hogy a juhnyájukat terelő pásztorokkal tartott a hegyektől a tengerig tartó vándorlásukon, miközben csodatörténeteiket hallgatta, például arról a madárról, amely szebb és hatalmasabb volt a többinél, emberi hangon beszélt, és visszarabolta a sárkánytól a pásztorfiú szerelmét.
„Repülés, micsoda boldogság!”
Ez a mottó Brâncuși egész munkásságát végigkísérte. Visszaköszön a monumentális Végtelen oszlopban is (a kiállításon a párizsi Centre Pompidou fából készült változata látható), amelyet 1937-ben Târgu Jiuban emelt, és amely másfajta szárnyalás: az Istenhez emelkedés, az ember és a világegyetem kapcsolódásának szimbóluma.
Filmvászonra kívánkozik a történet: a kisinasból felnőtté váló Brâncușit a munkaadója mesteriskolába íratta, a 18 éves ifjú Târgu Jiuban megtanult írni-olvasni, majd nyolc évvel később, a bukaresti Szépművészeti Iskola és egy rövid müncheni kitérő után, 1907-ben már Auguste Rodin párizsi műhelyébe látogatott. De csak három hónapot töltött ott. Igazi művészi kibontakozása akkor kezdődhetett, amikor elhagyta a mester műhelyét, mert szerinte „a nagy fa árnyékában semmi nem nő”. A következő években születtek meg leghíresebb munkái, a sok művészre, például Modiglianira is hatást gyakorló sorozatai, mint az Alvó múzsa, a Csodamadár vagy a Pogány kisasszony, amelyek közül sokat Párizsban és Bukarestben is kiállított. Paradox módon az Egyesült Államokban is óriási visszhangot kiváltó szobrait már műgyűjtők vásárolták, amikor 1914-ben a román belügyminisztérium elutasította egyik emlékműtervezetét.
Soha nem szakadt el szülőhazájától. Aggódva figyelte Párizsból a világháború romániai következményeit, és párbeszédben maradt honfitársaival, művészbarátaival.
A temesvári kiállítás visszautal erre a kötődésre, felidézi Brâncuși Romániához való ragaszkodását. A lágy megvilágítás, a terek intim hangulata egyszerre csak kevés látogató számára teszi lehetővé a belépést, ez a magyarázat arra, hogy miért kacskaringózik még most is sor a múzeum épülete előtt. Több tízezer belépőjegy kelt már el, de 2024 január 28-áig még van egy kis idő bejutni.
Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu
