Az utolsó vacsora
Talán a legismertebb "lakoma" az i. sz. első század első felében lezajlott utolsó vacsora volt, amelyen Jézus Krisztus 12 apostolával étkezett. A Jézus elfogása, majd keresztre feszítése előtti utolsó vacsora a szinoptikusok (a négy evangélista közül Máté, Márk és Lukács) elbeszélése szerint a pészach ünnepe volt, amelyen a zsidók az Egyiptom földjéről való kivonulást ünnepelték meg.
A Biblia szerint Jézus a vacsorán hasonlította a kenyérhez a testét és a borhoz a vérét, amelynek emléke a római katolikus szentmisében mind a mai napig megjelenik az eucharisztia képében. A keresztények a nagycsütörtöki utolsó vacsorát az oltáriszentség alapításának tartják.
A kovásztalan kenyér és a bárány elfogyasztását követően tanítványaival a Getszemáni kertbe mentek imádkozni, ahol végül egyik tanítványa, Júdás árulása következtében Jézust elfogták, majd kihallgatásra vitték.
Az utolsó vacsoráról több művészeti alkotás is született, egyik leghíresebb a képen is látható, Leonardo da Vinci 1498-ban készített freskója.
Az első hálaadás
Az Egyesült Államokban az első hálaadás ünnepének hagyománya a Massachusetts állambeli Plymouth városához kapcsolódik. Az Európából az Újvilágba érkező, főként a vallásüldözések elől menekülő telepesek Plymouthban telepedtek le, ám a 102 fős társaság fele rövid időn belül odaveszett az élelmiszerhiány és a fagyos tél következtében.
Az 51 túlélő részben a wampanoag indián törzs segítségével tudta átvészelni az első idegen földön töltött telét, majd a helyiek élelemmel segítették az európaiakat, de a földművelés és a halászat rejtelmeibe is beavatták őket.
Az első hálaadás Jean Louis Gerome Ferris 1915-ös festményén
A hagyományok szerint az első hálaadást az Egyesült Államok területén 1621-ben ünnepelték meg, köszönetet mondva azért, hogy az előző kemény telet néhányuknak sikerült túlélnie. A telepesek vezetője, William Bradford által kezdeményezett háromnapos lakomára az indián törzs tagjait is meghívták. Valószínűleg halat, angolnát, kagylót, zöldségeket és húst (főként pulykát) ettek.
A segítségnyújtás és a közös lakoma néhány évtizedre békét teremtett a telepesek és az indiánok között. Ma a hálaadás az Egyesült Államok egyik legfontosabb ünnepe, amelyet november negyedik csütörtökén, az őszi betakarítások után ülik meg, hálát adva Istennek a termésért.
Midasz király halotti tora
Az i. e. 8. században a mai Törökország területén lévő Phrügiában (Frígia) uralkodó Midasz király életének epizódjait legendák és mítoszok övezik. Az érintésével mindent arannyá változtató király temetéséről, illetve az utána következő torról azonban régészeti bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak.
Az egykori fővárosban, Gordionban megtalált frígiai király sírjának és környékének 1957-es feltárása során a Rodney Young vezette régészcsapat hatalmas mennyiségű ételmaradványt talált, ami ? vélekedésük szerint ? az elhunyt király halotti ünnepéről maradhatott az utókorra. Faasztalokat, kerámiaedényeket és minden bizonnyal mézsör és bor tárolására alkalmas három hatalmas, 130 literes üstöt, s közel száz bronzkupát találtak a régészek.
Ételekben sem volt hiány, a halotti toron kecskepörköltet, báránysültet, hüvelyes zöldségeket és lencsét fogyaszthattak a vendégek ? derült ki a kémiai vegyelemzések után.
Lakoma a királynő tiszteletére
Anglia egyik leghíresebb uralkodója, I. Erzsébet (1558?1603) élt-halt az ételekért. A "szűz királynő" kedvenc szeretője (egyesek szerint legnagyobb szerelme) Robert Dudley, Leicester grófja ezt nagyon is jól tudta, ezért 1560-ban hatalmas lakomát rendezett a tiszteletére. A vacsora 26 darab sült pulykával indult, mellé ananászt szolgáltak fel, ami igen ritkaságnak számított, hiszen az egzotikus gyümölcsök ekkor elég körülményesen tudtak eljutni a szigetországba, ám az irántuk való kereslet hirtelen megugrott a 16. század második felére.
A korabeli források szerint a pulykahegyek mellett 10 bárány, 48 kacsa, számtalan tojás, rengeteg kenyér, 40 kilogramm vaj is a terítékre került. Természetesen a desszert sem maradhatott el, amelyért az édesszájú Erzsébet kifejezetten rajongott, s amely szenvedélye évekkel később fogainak feketeségén is jól kimutatható volt. A különböző süteményekhez 35 kilogramm cukrot használtak fel. Az 1560-as lakomán kívül egy 1575-ösről is tudunk, amely a királynő uralkodási éveit figyelembe véve 17 napon át tartott.
Perzsa lakoma a franciáknak Amikor a francia követ 1672-ben Perzsiába látogatott, az európai küldöttség a történelem valaha volt egyik legnagyobb lakomájában részesülhetett.
A perzsák a körítésre is adtak: aranyabroszt terítettek a földre a figyelmes vendéglátók, ahol tucatnyi féle kenyér volt feltálalva. Ezt követően a szolgák rizses húst szervíroztak, majd gránátalmalevet és sáfrányt hoztak. Majd ismét húsételek következtek: 12 féle szárnyas és bárány került az út során megéhezett franciák elé.
Az ételek mellé a küldöttség kupákból csillapíthatta szomját, amelyek egyenként 36 kilogramm súlyúak voltak, tehát ha egy vendég inni szeretett volna, a szolgák segítségét kellett igénybe vennie.
New York-i bifsztek
Az ún. "beefsteak banquet" alkalmak New York munkásosztályához köthetők az 1800-as évek közepéből. Az ünnepi étkezéseket általában valamely politikus népszerűsítése végett tartották. A Demokrata Párt szervezete, a Tammany Hall rendszeresen szervezett efféle "bifsztek-partikat", amely népszerűségének és egyben anyagi forrásainak is tökéletes fokmérőjévé vált, hiszen ha a pártnak nem állt jól szénája, a lakomák is megcsappantak.
A korai bifsztek vacsorák nyugodt hangulatban valamely pincében vagy bérelhető helyiségben zajlottak, ahol a szinte kizárólag férfi vendégek ládákon ülve, kézzel fogyasztották el a húsétkeket. Ezeken az éjjeleken az evés-ivásé volt a főszerep, amely gyakran történetek mesélésébe, éneklésbe vagy táncolásba csapott át.
Az 1930-as évekre felélénkült a hagyomány, s két stílus versengett egymással az eredeti bifsztek lakomák méltó utódjának címéért. 1939-ben Joseph Mitchell újságíró a New Yorkban elfoglalt földrajzi helyzetük alapján keleti és nyugati oldalra csoportosította a rivalizálókat. A húst előnyben részesítő 'East Side'-iak főként a munkásosztályt és a bevándorlók tömegeit tudhatták soraik között, s központjuk Manhattanben a First Avenue és a 19. utca környékére volt tehető. Az Eleventh Avenue és a 23. utcán székel' 'West Side' a húsokat még kézzel evő, de főként a magasabb társadalmi osztályokat tömörítő tagjainak tányérján időnként már a zöldségek is megjelentek.
Az első világháborút követően a tradíció némiképp megváltozott, hiszen a nők választójoguk elnyerése után szintén potenciális célponttá lettek a politikusok számára, így a hagyományos 'csak férfiaknak' felfogás háttérbe szorult. Joseph Mitchell írása szerint a bifsztek vacsorák többé már nem csupán a férfiak "mocskos" ügye volt.
A 20. század második felére az évszázados szokások eltűntek New Yorkból, azonban a New Jersey állambeli Bergen és Passaic megyékben mind a mai napig tovább élnek, igaz a hús mellett már a tészta- és a salátaételek is állandó helyet kapnak az asztalokon.
