Hányatott sorsú nép az örmény, amely a folyamatos elnyomás és üldöztetés miatt már hosszú évszázadok óta tömegesen hagyja el hazáját. A mai Örményország területén mindössze hárommillióan élnek, míg a diaszpórában mintegy hétmillió főre tehető a számuk. A legtöbb örmény Oroszországban és az USA-ban telepedett le, Magyarországon mintegy tízezer fő vallja magát örmény származásúnak.
Ennek a kicsiny közösségnek az egyik motorja a budapesti örmény katolikus plébánia, amely az Ars Sacra Fesztivál idején megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt. A Gellért-hegy lábánál megbújó, Orlay utcai villaépületben a plébánia mellett templom és múzeum is található, így az épületet bejárva némi fogalmat kaphattunk a hazai örménység történelméről, jelenlegi helyzetéről és hitéletéről. Az alaposabb megismerést dr. Kovács Bálint, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Armenológiai Tanszéke vezetőjének előadása segítette, aki elmondta, hogy az elmúlt háromszáz évben milyen diskurzusok zajlottak a magyarországi örménység körében.
Magyar, örmény két jó barát
A hazai viszonyok megértéséhez egészen Kr. u. 301-ig kell visszatekinteni, amikor III. Tiridatész örmény király megkeresztelkedett, majd egész népét krisztianizálta, és a kereszténységet a világon elsőként államvallássá tette. Jó száz évvel később, 405-ben az örmény írásbeliség is kialakult Szent Meszrop Masztocnak köszönhetően, aki 36 betűből megalkotta a teljesen egyedi örmény ábécét. Az írni-olvasni tanulás általánosan kötelezővé vált az királyságban, a nők számára is.
A függetlenségnek azonban hamarosan vége szakadt, és akkortól fogva perzsa, arab, bizánci, orosz és török hódítók váltották egymást Örményországban. A háborúk és az elnyomás elől menekülő örmények a szélrózsa minden irányában szétszéledtek. Erdélybe is elértek, ahol 1672-ben I. Apafi Mihály fejedelem letelepedési engedélyt és kiváltságokat adott egyre nagyobb létszámú csoportjuknak. Négy településen volt jelentős a betelepülők száma: Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen, de kisebb arányban Marosvásárhelyre, Brassóba, Székelyudvarhelyre, Nagyszebenbe és Nagyváradra is költöztek közülük.
A 18. században a konfesszionalizáció, azaz az a kérdés határozta meg az erdélyi örmények diskurzusát, hogy a katolikus egyházhoz tartoznak-e, hogy eretneknek kell-e magukat tekinteniük, és hogy miként viszonyuljanak a többi keresztény irányzathoz.
A felekezeteik erősek voltak, és nagy befolyással bírtak a mindennapi életvitelre és az üzleti életre is.
A céheket örmény szentek védték, és jó munkát végezhettek, hiszen az erdélyi örmények alacsony számarányuk ellenére a kereskedelem és az ipar negyedét irányították.
Nem csoda, hogy számos család nemesi címet is vásárolt magának, és magyar neveket vett fel.
Ezzel együtt megindult a rohamos asszimiláció, ezért a 19. századra a vallásit a szimbólumokról, a nemzetiségi hovatartozásról és az identitásról folyó diskurzusok váltották fel. Ekkorra tehető az armenizmus kialakulása is, ami azt jelentette, hogy az örmények gyakran túlzó módon mutatták be történelmi jelentőségüket, kulturális eredményeiket.
A 20. században ez megtört, és a félelem lett a közbeszéd tárgya. Egyrészt az Oszmán Birodalom területén élő örményeknek az I. világháború idején történt genodíciuma miatt, amelynek során becslések szerint mintegy kétmillióan vesztették el életüket. Ugyanakkor az erdélyi örményeknek saját sorsuk bizonytalanná válásával is szembe kellett nézniük a trianoni békediktátumot követően, hiszen a földtulajdonosok birtokai jórészt a Romániához és Jugoszláviához csatolt területeken feküdtek, amelyeknek a jelentős részét elvették tőlük. Az értelmiségiek, középosztálybeliek – orvosok, jogászok, mérnökök, iparosok – nagy számban költöztek át a megmaradt magyar területekre, elsősorban Budapestre. A főváros így a két világháború között a magyarországi örmények fő gyűjtőhelyévé vált, akik saját egyesületet, egyházközséget és kereskedelmi társaságot is létrehoztak a húszas években.
Talán a sorsközösségnek is köszönhető, hogy a budapesti örmény közösség a II. világháború idején részt vett a zsidómentésben. Ebben Kádár Dániel Antal, a lelkészség vezetője járt az élen, aki mintegy ezerötszáz zsidó származású személyt látott el hamis iratokkal. Bár a háborút követően feljelentették, meghurcolták, és egy ideig papként sem működhetett, ő volt az, aki megszervezte az örmény katolikusok hit-, kulturális és hagyományőrző életét, annak ellenére, hogy a szocializmus idején minden ilyen irányú törekvést elleneztek. Az 1970-es években az Orlay utcában vásárolt telken adományokból, saját családi vagyonából és az általa európai útjain gyűjtött támogatásokból épült fel a Világosító Szent Gergely örmény kápolna. Ugyanebben az épületben örmény múzeumot, levéltárat és könyvtárat hozott létre, és örmény stílusú, acélszerkezetű haranglábat is építtetett.
Örmény múzeum
Az örmények történelmét, kultúráját, vallási életét és a magyarsághoz fűződő kapcsolatát mutatja be az Orlay utcai közgyűjtemény, amely az egyetlen ilyen az országban. Az örmény vallási tradíció tárgyai, színes és látványos liturgikus viseletek, vallási témájú festmények és az örmény–magyar együttélést dokumentáló tárgyi emlékek is megtekinthetők itt. Néhány neves örmény származású magyar, mint például Kiss Ernő és Lázár Vilmos aradi vértanúk történetét is megismerhetjük. A kiállításon egy lakószobát is berendeztek, amely a Budapesten letelepedett, polgárosodott örménység életkörülményeit mutatja be.
A változatos és különleges gyűjtemény alapos betekintést kínál egy velünk élő kisebbség kultúrájába és mindennapi életébe, ezért érdemes felkeresni. A hét négy napján (kedd, csütörtök, péntek, vasárnap), délután kettőtől este fél hétig tekinthető meg az Orlay utca 6.-ban.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
