Egymástól számos tekintetben különböző életutakat mutat be a kötet. Az egyes portrékon belül is az utókor által helyesnek vagy megkérdőjelezhetőnek minősíthető döntések sora váltja egymást. Miért érdemes mégis hősiesnek nevezni ezeket a sorsokat?
Az volt a célunk, hogy megmutassuk: Kelet-Közép-Európában – benne Magyarországon – a 20. század két totális diktatúrája gyakorta állította egészen éles döntés elé az embereket. A kötet előszavában Lénárd Ödön piarista szerzetest idézzük, aki összesen több mint tizennyolc évet ült a kommunista diktatúra börtöneiben:
„a hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél és elszalad.”
Azért találó ez az aforizmaszerű megfogalmazás, mert jól szemlélteti, hogy a hősies tettek mögött nem makulátlan személyek állnak. Hétköznapi emberek, akiknek az életébe beleszólt a történelem, és radikális döntésekre kényszerítette őket. Ezeket a sorsokat az a körülmény köti össze, hogy mindannyiuk életében akadt legalább egy olyan döntés, amellyel komoly kockázatot vállaltak egy közösség vagy egy ügy érdekében. Ez közel sem jelenti azt, hogy valakinek minden döntésével egyetértünk, hiszen egy életút legtöbbször nem csupa példamutató epizódokból áll. Ezek a történetek egy-egy adott helyzetben tanúsított helytállásról szólnak.
Többen szerepelnek a kötetben, akik a náci és a kommunista rendszerrel egyaránt szembekerültek.
A magyar történelem rajzolja ki azokat a csomópontokat, amelyekhez a kötetben szereplő élettörténetek köthetők. Az egyik ilyen nyilvánvalóan a német megszállás, a nyilaspuccs, és mindaz, ami ezzel összefüggésben történt: az ellenállás és az embermentés. Vannak történetek, amelyek itt sajnos véget is érnek. Például Alapy Gáspár komáromi polgármesteré, aki szolidaritást vállalt a város zsidó lakosságával, ezért zsidópártolás vádjával letartóztatták, és Dachauba hurcolták; nem sokkal később a koncentrációs foglyaként halt meg. Másfelől, a kötetben szerepelnek olyanok is, például a magukat az ’56-os forradalomban kitüntető fiatalok, akik életkoruknál fogva nem játszhattak aktív szerepet 1944-ben. Az ő élettörténeteikkel kimondottan a kommunista diktatúrával szembeni ellenállás példáit mutatjuk fel. Sokan vannak azonban olyanok is, akik mindkét totalitárius ideológiával szembeszálltak.
Természetesen ők is számos tekintetben különböztek egymástól. Gábori György például származásánál fogva a szélsőjobboldali diktatúra üldözöttje volt, de egyben ellenálló is, aki 1945 előtt megjárta Dachaut, 1945 után pedig Recsket. Vannak, akik egyházi személyként segítették a legnagyobb bajban lévőket, és emiatt meghurcolták őket. Ilyen volt többek között Dobos Károly református lelkész vagy éppen Kriszten Rafael ferences szerzetes.
Viszonylag ritkán esik szó arról a fiatal értelmiségiekből álló körről, amelynek tagjai 1944-ben vállalták az ellenállást, és akár fegyveresen is szembefordultak a németekkel, majd a nyilasokkal, folyamatosan a letartóztatásukat kockáztatva ezzel. Ha a szovjet megszállás és az erőszakos kommunista hatalomátvétel nem szabott volna gátat a törekvéseiknek, a háborút követően vezető szerepet játszhattak volna egy valóban demokratikusan szerveződő Magyarország megteremtésében.
Ők azok – Benkő Zoltán, Jónás Pál, Soos Géza és társaik –, akiket annak ellenére, hogy részt vettek az ellenállásban, a háború után elkezdték kiszorítani a közéletből, börtön, internálás, emigráció lett az osztályrészük, vagy más úton állították őket félre. Kiss Sándor a népi mozgalom eredményeire építő, szociális kérdésekre nagy hangsúlyt helyező, a kereszténység legfontosabb értékeire alapozó polgári demokráciát vizionált. Kisst a koholt köztársaság-ellenes összeesküvési ügy kapcsán letartóztatták, és bár az 1956-os forradalom alatt még visszatért a közéletbe, november 4-e után emigrált. Az ő életútját tipikusnak is nevezhetjük ebből az időszakból.
Vagy vegyük Soos Gézát, akinek a nevét alig ismerik, pedig a magyar polgári ellenállás egyik legfontosabb háttérembereként tevékenykedett. Kulcsszerepet játszott a leghírhedtebb náci haláltáborról tudósító Auschwitz-jegyzőkönyv megszerzésében és magyarra fordíttatásában. A nyilas hatalomátvételt követően társaival az életük kockáztatása árán, egészen kalandos, filmbe illő módon, egy német vadászrepülőt elkötve jutottak el Dél-Olaszországba, hogy személyesen értesítsék a szövetségeseket a magyar fél együttműködési készségéről. Abban, hogy Soos életútja teljesen ismeretlen a szélesebb közönség előtt, szerepet játszhat, hogy emigrációba kényszerült, majd az ötvenes években, fiatalon elhunyt. Az ő példáját azért is fontos kiemelni, mert az esetek többségében átsiklunk afelett, hogy
ezeknek a kockázatvállaló, hősies embereknek a történetei egyben családtörténetek is.
Miközben Soosnak menekülnie kellett a Gestapo és a nyilasok hajtóvadászata elől, felesége az ostrom idején adott életet negyedik gyermeküknek, egyik kislánya és édesanyja haláláról pedig csak a háború után értesült. Ezeket a történeteket a kommunista diktatúra négy évtizede alatt teljesen tabusították. Ez a kötet a felejtéssel szemben is igyekszik fellépni.
A könyvben egyaránt szerepelnek ismert és kevésbé ismert személyek. Milyen szempontok szerint válogatták ki a történeteket?
Bár a kötetbe valóban bekerült néhány emblematikus, a politikai, szellemi és egyházi elit csúcsán állt személy, például a határon túli Márton Áron és Esterházy János, törekedtünk rá, hogy elsősorban ne a legfelső rétegekből válogassunk. Szerepelnek a könyvben olyan személyiségek, mint például Sztehlo Gábor és Gérecz Attila, akik nevének beemelése a köztudatba már korábban megkezdődött, ám mellettük bekerültek olyanok is, akik ugyan nem lettek egy adott történelmi helyzet jelképes alakjai, pályájuk mégis jól szemlélteti a határhelyzetekben tanúsított kockázatvállalást.
Törekedtünk arra, hogy legyenek köztük jobb- és baloldali értékrendet képviselők, egyszerű paraszt- és munkásemberek, tisztviselők, értelmiségiek, orvosok, katonák, papok és szerzetesek is. Utóbbi azért is volt fontos, hogy megmutassuk: az egyházi személyek életútja nem csak az egyháztörténet lapjaira tartozik, az ő tevékenységük éppúgy részét képezi a magyar köztörténetnek, mint egy politikusé vagy katonatiszté. Igyekeztünk lefedni az egész Kárpát-medencét, és feltárni olyan izgalmas történeteket, mint amilyen például egy kis kárpátaljai település, Gálocs bírójáé, Bakajsza Józsefé. Miután a szovjet hadsereg megszállta a térséget, Bakajsza úgy akadályozta meg a falu férfilakosságának málenkij robotra hurcolását, hogy leitatta a tiszteket, és üzent a férfiaknak: bújjanak el. Mire a tisztek észbe kaptak, már nem találtak senkit. Ez a történet a hétköznapi helytállásról szól. A történelem „nagy embereinek” döntéseiről rengeteg dokumentum maradt fenn. Egy egyszerű falusi bíróról nem áll rendelkezésre szinte semmilyen írásos forrás, tetteit csupán a helybéliek emlékezete őrizte meg.
A kötet szereplői között akadnak olyanok is, akikkel még mi is találkozhattunk: Olofsson Placid atya például néhány éve hunyt el.
Az utóbbi időben a közös emlékezet részévé vált a civil magyar lakosság tömeges elhurcolásának története a Gulag és a Gupvi lágereibe. Olofsson Placid atyát egy szovjet hadbíróság ítélte el, így került a Gulagra, és vált a kényszermunkára hurcolt magyarok egyik emblematikus személyiségévé. Élettörténete arra is példa, hogy miként lehetett egy ilyen rendkívül nehéz időszakot derűvel és emberséggel átvészelni.
Mindössze néhány nő szerepel a köteteben.
Elsődlegesen az, hogy a nők ritkábban jelentek meg aktív szerepvállalóként a történelem színpadán. Bár a Magyar hősök alapvetően nem politikusokról szóló kötet, közülük is bekerült néhány a válogatásunkba.
Slachta Margitnak, a magyar törvényhozás első női képviselőjének életpályáját folyamatos „kesztyűdobásként” is értelmezhetjük az aktuális elvárásokkal szemben, egy lázadó, öntörvényű nő útjaként.
Salkaházi Sára embermentő tevékenysége és mártíriuma miatt került a kötetbe. Havrilla Béláné Sticker Katalin azon hat nő egyike, akiket az ’56-os forradalom után kivégeztek. Az ő történetében az a szívszorító, hogy bár külföldre menekült, így megmenekülhetett volna, Kádár amnesztiát hirdető beszéde után hazatért.
Rendkívül érdekes Brusznyai Árpád feleségének, Honti Ilonának a története. Tanár férje 1956-ban a veszprémi forradalom vezetője volt, a megtorlás során letartóztatták, és bíróság elé állították. A hároméves gyermekükkel magára maradt feleség Brusznyai őrizetbe vételét követően naplót kezdett vezetni. Egészen különleges, hogy ez a forrás fennmaradt, nem ismerünk hasonlót. Honti Ilona abban a reményben írt, hogy ha majd a férje kiszabadul, a naplóból megtudhatja, hogyan igyekezett tartani a gyerekükben a lelket karácsonykor, a családi ünnepeken, hogyan imádkoztak az édesapáért. Még inkább torokszorító ezt úgy olvasni, hogy mi már tudjuk, a családfő sohasem térhetett haza. Az özvegy pedig a nélkülözések és a megbélyegzés ellenére konokul őrizte férje emlékét.
Sok hasonló életútról írhattunk volna, ez is egy tipikus 20. századi női sors.
Az életrajzok forrásaként – levéltári anyagokon túl – már megjelent könyvek, kisebb kiadók, vidéki közösségek gondozásában publikált tanulmányok szerepelnek. Ez a kötet elsősorban a nagyközönségnek szól?
A könyv célja alapvetően a magas színvonalú ismeretterjesztés volt. A kötet rendkívül gazdagon illusztrált, szerettünk volna ugyanis „arcot” adni a benne szereplőknek. A helyi közösségek sok esetben ismerik, őrzik ezeknek az embereknek az emlékét, de nem tudnak túllépni a „helytörténeti” kereteken, pedig számos életutat érdemes lenne a közös emlékezet részévé emelni. Ez a könyv ebben a munkában igyekszik részt vállalni.
Nyitókép forrása: NEB
