Hatgyerekes testvérközösségből származik. Magányosabb típusú, csendesebb gyerek volt vagy inkább csintalanabb, komisz kölyök?
Érzékeny gyerek voltam, és a testvéreim fontos szerepet játszottak az életemben. Nem volt sok könyvünk otthon, minden gazdagságunk a szavakban rejlett: a testvéreimmel sok történetet meséltünk egymásnak. Félénk, visszafogott gyerek és kamasz voltam, idővel aztán fejlődtem ebben. A kollégiumban nagyon nehéz volt, mert ötödik gyerek lévén a nagyobb testvéreim már bentlakásosak voltak; én azt hittem, hogy együtt leszünk, de a lányok a lányokkal laktak, a bátyáim pedig sokkal idősebbként máshol voltak. Ez szomorúvá tett, az első kollégistaévem nagyon nehezen telt. Vasszigorú internátus volt, brutális fegyelemmel. Nyugodt, csendes gyerekként igencsak féltem a felügyelőktől.
Ön kalandvágyó, akárcsak a hősei: dolgozott tanárként, volt bohóc, színházi rendező, színész. Jakabak című könyvének főhőse egy szerelmi csalódás után vág neki a nagyvilágnak, egy másik könyvében Tomek és Hanna A visszafelé-folyót keresik, az öröklét forrását. Most, hogy immár kizárólag íróként dolgozik, amely magányosabb mesterség, a megálmodott hősei különleges tapasztalatai által éli meg ezt a kalandvágyat?
Amikor gyerek voltam, úgy gondoltam, hogy sosem látom majd az óceánt, soha nem megyek külföldre. Egészen szűk földrajzi közegben mozogtunk. Arról álmodoztam, hogy útra kelek – tinédzserként még inkább vágytam rá, hogy felfedezzem a világot –, ez biztosan bennem van, és ezt adom át a hőseimnek. A regényeimben gyakran megjelenik az utazás gondolata. A magánéletemben ezt sikerült megvalósítani. Húszévesen elindultam hátizsákkal, hosszú hajjal, autóstoppal. Amerikában, Nepálban és a Duna-deltában utazgattam.
Így képzelte el a felnőttkorát gyerekként?
Gyerekként nem akartam író lenni. Profi focistának készültem, mint minden kisfiú. Teljesen megváltozott a világom, amikor elkezdtem írni. Negyvenéves voltam, és azóta az életem egyfajta varázslat, egy tündérmese, tényleg. Azon a napon, amikor írni kezdtem, elkezdődött számomra egy második élet: sok sikerrel, elismeréssel, találkozókkal, utazásokkal, de főleg munkával. A munkám lényege az, hogy történeteket találok ki, és elmesélem őket, számomra ez a legnagyobb boldogság.
Az írásaiban elképesztően változatos témák és stílusok cserélődnek. Miként dönti el, hogy mi legyen a következő téma?
Szeretem variálni a stílusokat, a zenét, a történetet. Szeretek arra menni, amerre még nem jártam. Az irodalom egész univerzum, ahol meg akarok ismerni egy-egy országot. Számomra ez ilyen. Szeretek kalandozni. Sokszor nincs konkrét tervem. Nem egyetlen ügy mellett köteleződöm el, hanem történetet mesélek. Szükségem van egy kiindulási pontra, és utána nem tudom, merre megy a történet, csak az elbeszélés közepén vagy a végén látom meg a témát.
Az Astrid Lindgren-emlékdíjjal (ALMA-díj, ami az ifjúsági irodalom Nobel-díja) kapcsolatban említette, hogy nem volt egyszerű az elismerést elviselni, kényelmetlenül érezte magát. Itt az elvárások súlyára gondolt a következő könyveinél?
Nem erről van szó. Reflektorfénybe kerülsz, tehát nyilván van egyfajta elvárás, de ez nem zavar, mert nem befolyásolja az írást nálam, nincs plusz nyomás rajtam emiatt. Inkább arról szól, hogy egy évig szerepelnem kellett, angolul és svédül beszédeket mondanom. Hatalmas elismerés, ugyanakkor valahol nehéz elhinnem. Próbálom nem elhinni, hogy a világ legtekintélyesebb díjával tüntettek ki. Folytatom az írást, ahogy előtte, annak ellenére, hogy a díj kizökkentett az addigi életemből. Az alkotásra nem hat a díj. Írás közben úgysincs eszedben, mert a történettel foglalkozol. Azzal élsz: azzal alszol, azzal étkezel, azzal vásárolsz, azzal sportolsz. A díjat elfelejted.
Ez a díj jelentős pénzösszeggel jár, ez is megingatta a stabilitásomat: aki hozzám hasonlóan szerényebb körülmények közül jön, annak ez jelentős változást hoz az életébe. Mi legyen ennyi pénzzel, kin kell segíteni és mennyivel a rokonok és a barátok közül… Ezek valós kérdések. Aztán megoldottuk: segítettünk is, majd egyetlen dologra elköltöttük a teljes összeget.
Utazásra?
Ó, nem. Egy kis párizsi lakásra, amelyet meg tudunk osztani a családdal és a közeli barátokkal.
Milyen típusú könyveket szeret olvasóként?
Nagyon eklektikus ízlésem van, olvasok detektívregényeket, klasszikusokat és a l’Équipe sportnapilapot is. Egyszerűen szeretek olvasni, vonzódom a leírt dolgokhoz. Ha bárhol látok valamit leírva, akár egy falon lévő cetlit, odavonzanak a betűk, késztetést érzek, hogy elolvassam.
Egyszerűség, életöröm, mélységek… A súlyosabb témákat is humorosan ábrázolja (imádtam például a gyalázkodóversenyt a Jakabakban). Ilyen a magánéletében is, nehéz élethelyzetekben a humorhoz fordul?
Igen, ez egy családi tradíció a testvéreimmel: nevettetni. Amint valami túlzottan érzelmes, ünnepélyes, elkezdünk viccelődni. A humornak köszönhetően nem sokat drámázunk. Én alkatilag hajlamos vagyok a melankóliára, amely ellen humorral és életörömmel védekezem, meg Jakabakkal… és így tovább.
Egyszerre klasszikus és kortárs szerző. Történeteinek visszatérő elemei a kaland, a szerelem, a barátság és a szolidaritás. Írásai életízű, humanista mesék, amelyek mély emberismeretről árulkodnak. Az ön hősei bátrak, a nehézségek ellenére végigjárják az utat. Mindig követhető egyfajta fejlődéstörténet náluk. Ennek tükrében kérdem: ön hisz az emberek fejlődésében?
Hm… Valóban, a hőseim a tőlük telhető legjobbra törekszenek – mellesleg a Zebulon második kötetének címe: Zebulon megteszi a tőle telhetőt. Tudunk-e fejlődni? Minden bizonnyal igen. Hogy az emberiség fejlődik-e, abban nem vagyok biztos, de az egyénekben sok változás elindulhat. Az az érzésem, hogy ez egy véget nem érő harc.
(A teljes interjú itt olvasható.)
Fotók: IGYIC/Bach Máté
