Tóth-Vajna zenész-orvos ikerpár: A zenében és az orvoslásban is az egyik legfontosabb dolog a hitelesség

Tóth-Vajna Zsombor és Tóth-Vajna Gergely orvosok – a Semmelweis Egyetemen szereztek orvosi diplomát –, Liszt Ferenc-díjas zeneművészek, nem mellesleg: ikrek, akiknek nem csupán a fizikai megjelenése, hanem a lelki attitűdje, szellemi beállítottsága is hasonló, sőt, a legtöbb tekintetben egyezik. Zsombor orgonaművész és karmester, a londoni Royal College of Music ösztöndíjasa, a történelmi orgonák világszinten elismert szakértője, kilenc önálló lemezt kiadott csembalóművész. Gergely fortepianoművész, aki a Westminster-apátságban és a Szent Pál-székesegyházban is fellépett már, az MTA Orvosi Diagnosztikai Bizottságának tagja, testvérével együtt a londoni Royal College of Music kutatója. Legutóbb a Brain Baron találkozhatott velük élőben a különleges életük iránt érdeklődő közönség. Mi a hivatásaik közti párhuzamokról, a test és a lélek egészségéről, kitartásról, hitről és az álmok valóra váltásáról beszélgettünk velük.

Miért ezt a két – egyenként is sok energiát és figyelmet igénylő – hivatást választottátok?

Tóth-Vajna Gergely: Az orvoslás nem volt kérdés, mert egyrészt az anyai családrészünk orvosdinasztia, több száz évre visszamenőleg mindig volt orvos a családban, másrészt mindkét szülőnk orvos, az orvosi egyetemen töltött első napjukon találkoztak. Emellé jött az, hogy minket mindig nagyon érdekeltek a természettudományok. Rengeteg biológiaversenyen vettünk részt a gimiben, OKTV-ztünk biológiából, ahol Zsombor első lett, én pedig második. Amikor arra a kérdésre került sor, hogy mivel foglalkozzunk, Zsombor azt mondta, hogy ő a Zeneakadémiára szeretne menni, engem pedig akkor már nagyon érdekelt az orvoslás. Azt mondták a szüleink, hogy mindent lehet, de legyen egy polgári foglalkozásunk is – tulajdonképpen így kerültünk az orvosi egyetemre.

Tóth-Vajna Zsombor: A zenei pálya sokáig nem volt számunkra egyértelmű, mert viszonylag későn, tizenegy-tizenkét évesen kezdtünk el zenélni. Akkoriban azt mondták, hogy aki ilyen idősen kezd el ezzel foglalkozni, már ne is gondolkodjon a zenei pálya megvalósításán. Tehát mi alapvetően hobbizenésznek indultunk. Először furulyáztunk, de azt nem szerettük, így átváltottunk a zongorára, majd egy véletlen folytán találkoztunk az orgonával. Egy templomba jártunk gyakorolni, és tisztán emlékszem a pillanatra, amikor kiderült, hogy az egyik gyakorlótársunk felvételizik a konzervatóriumba, és egyik pillanatról a másikra – mintha egy isteni szikra lángot gyújtott volna bennünk – eldöntöttük, hogy mi is meg akarjuk próbálni. Egy hetünk volt a felvételiig. Akkor már egy éve nem tanultunk szolfézst, de az orgonálás elég jól ment, így beleugrottunk ebbe a mély vízbe, aminek nem tudtuk, mi lesz a kimenetele. A kimenetel az lett, hogy felvettek minket a konziba, amit a gimnázium mellett csináltunk. Tehát a zene egy spontán döntés révén lépett komoly szintre az életünkben.

Hogyan tudtok az élet több területén egyszerre kimagaslóak lenni?

Gergely: Nagy könnyebbséget jelentett, hogy együtt tudtuk kiteljesíteni a zene és a természettudományok iránti érdeklődésünket.

Zsombor: Az ikerség mindig egy biztonsági hátország volt számunkra. Sosem voltunk egyedül a kétségeinkkel. Természetesen a szüleink is támogattak minket, de volt egy velünk pontosan azonos korú ember, akivel ugyanott tanultunk, ugyanazt tanultuk, és akivel meg tudtuk beszélni, hogy miről mit gondolunk, mit csináljunk, milyen irányba menjünk.

Milyen kapcsolódási pontokat láttok az orvoslás és a zenélés között? Itt eszembe jut például a pozitív hatású, akár gyógyító jellegű hangok, rezgések témaköre…

Gergely: Nagyon sokszor mondták nekünk azt, hogy annyira különböző ez a két dolog, amit csinálunk, hogy választanunk kell köztük – épp ezért mindig kerestük az átfedéseket, hogy bebizonyítsuk, hogy ennek a két dolognak igenis vannak közös metszéspontjai.

Amikor a szakdolgozatomat írtam az orvosi egyetemen, nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy szembeforduljak-e a meggyőződésemmel, és írjak-e én is egy századik szakdolgozatot például a béta-blokkolók hatásáról, de egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha én a híres zeneszerzők pszichiátriai betegségeivel foglalkoznék? Volt egy nagyon jó témavezetőm, aki abszolút támogatott, így lett a szakdolgozatom témája a híres zeneszerzők pszichiátriai betegségei és a bipoláris depresszió hatása a kreativitásra. 

Zsombor: Emlékszem, amikor az orvosi egyetemen államvizsgáztam, a hat nagy klinikai tárgy professzorai kérdeztek, és sebészetből azt a kérdést kaptam: milyen koncerten voltam legutóbb a Művészetek Palotájában, és szerintem milyen program van mostanában, amit érdemes meghallgatni. Nagyon klassz volt, hogy már akkor is voltak emberek, akik felismerték a két hivatás egyszerre történő művelésének szépségét és támogattak minket. Ugyanis a két terület menedzselése nagyon sokszor nehéz lelki kérdések elé állított minket. Sokszor tettük fel magunknak a kérdést, miszerint lehetek-e egyformán jó mind a két szakterületen.

Gergely: Nem vagyok-e rosszabb orvos, ha mással is foglalkozom? Nem vagyok-e rosszabb zenész…

Zsombor: …ha gyógyítok mellette?

Hogyan tudtok egyszerre koncentráltak, összeszedettek, felelősségvállalóan jelenlévők, valamint áramlóan kreatívok és játékosan spontánok lenni?

Gergely: Szerintem a kettő támogatja egymást. Amikor a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján dolgoztam, sokat jelentett, hogy egy nagyon nehéz nap után – amikor mondjuk esetleg elvesztettünk valakit – hazaérkezés után le tudtam ülni zenélni, ami „átcsekkolta” az agyamat. Noha az orvoslásra is azt mondják: művészet, a művészettel szemben vannak benne határok, bizonyos esetekben élére kell állniuk a dolgoknak. A zene és az abban megnyilvánuló kreativitás millió irányba ágazhat, egy kérdésre nem egyetlen egzakt válasz létezik.

Orvosként megrendítő élményeket éltek át, ami hatással van rátok, ezáltal akár a zenei pályátokra is…

Gergely: A mai előadók játékából sokszor pont a hitelesség hiányzik. Minden pipettával kimért, megtervezett, hiányzik az előadásból az élet. Az orvoslás nagyon sokoldalú, halállal és születéssel egyaránt találkozunk, egészséges és végtelenül kiszolgáltatott állapotú embereket egyaránt látunk. Mindez plusz érzelmi mélységet ad hozzá a mi zenei játékunkhoz. Tudjuk, milyen az a fájdalom, amikor valaki elveszíti a szeretteit, és milyen az az öröm, amikor valaki elhagyhatja a kórházat.

Zsombor: A zenében és az orvoslásban is az egyik legfontosabb dolog a hitelesség. Azért zenélek mások előtt, mert közölni szeretnék valamit a zenémmel. Ki szeretnék fejezni valamit. Ugyanilyen fontos a hitelesség, amikor bejön hozzám egy kiszolgáltatott állapotú beteg, mert el kell tudni hinnie, hogy én orvosként képes vagyok arra, hogy meggyógyítsam őt, enyhíteni tudom a szenvedését. Ilyen szempontból nincs különbség a két hivatás között.

Mintha az egyik hivatásotok stabil medret tartana a másik, áramló hivatásnak…

Gergely: Igen. Sokaknak talán azért nehéz elképzelni, hogy mindkettőt egyszerre csináljuk, mert hozzászoktunk, hogy valaki vagy ilyen, vagy olyan. Egy dolog vagy fekete, vagy fehér. Elszoktunk az árnyalatoktól. A közelmúltban volt a Brain Bar Fesztivál, ahol az ikerségről beszéltünk diákoknak. Felmerült a kérdés, hogy vajon milyen lesz a következő huszonöt éve ennek az évszázadnak. Erre mondtam azt: hallgassák meg a tanácsokat, de ne hagyják magukat lebeszélni az álmaikról. Változik a világ, és azt látom, hogy azoké a jövő, akik több dologhoz értenek és flexibilisen tudják venni az akadályokat, jól tudnak adaptálódni a megváltozott kihívásokhoz. 

Zsombor: A sok dolog iránt való érdeklődés kreatív lelkiállapotot tud eredményezni. Szerintem egy adott hivatáson belül sem jó arra törekedni, hogy csak egyetlen dologgal foglalkozzunk. Van, aki csembalóművészként csak Bachot szeret játszani – lehet, hogy ő azt gondolja, hogy ez a specialitása, de talán épp Bach játéka az, ami a legkevésbé fejezi ki az ő személyiségét. Nyitottnak kell lenni mindenre, és folyamatosan tudni kell adaptálódni a különböző kihívásokhoz.

Hogyan élitek meg adóként és befogadóként a két hivatásotok gyógyító minőségét?

Zsombor: Akármilyen is épp az érzelmi világom, a zene helyre tudja billenteni a belső iránytűmet. Szerintem hallgasson zenét, aki a saját lelkét szeretné gyógyítani – mindenféle zenét! Nem csak olyan zenét, ami közel áll hozzá, hanem olyan is, ami nagyon távol van az ő személyes preferenciájától, működési és érdeklődési területétől.

Gergely: Nagyon szeretek operába és koncertekre járni, és gyakran csatlakozom Zsomborhoz, aki nagy színházba járó. Jó érzés a befogadói oldalon ülni, másokat látni alkotás közben.

Zsombor: A zene mellett más művészeti ágakat is szeretek befogadni. Ha külföldön koncertezem, mindig figyelek arra, hogy sétáljak egyet a városban és elmenjek a múzeumba, hogy megnézzem a szobrokat, a festményeket…

Gergely: …és hogy jókat együnk!

Zsombor: …és igen, hogy jókat együnk, mert nagyon sokszor ezekből merítek inspirációt, ezek töltik fel a kreatív energiakészletem.

Titeket hallgatva azt érzem, a nyitottságot képviselitek. Nyitottságot a külső és belső világra – a teljességre. Az egész-ségre. Hogyan tudtok elég nyitottak maradni ahhoz, hogy a maga teljességében tudjátok megélni a lelki- és világi életeteket?

Zsombor: Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy ha valaki betegként bejön hozzám vagy ha zenészként foglalkozom valakivel, például vezénylek vagy kamarazenélek, mindenkihez a legpozitívabban állok, mindenkire nyitott vagyok, mindenkiről a legjobbat feltételezem. Ezt lehet naivitásnak mondani, de szerintem ez az a fajta attitűd, ami hozzásegít ahhoz, hogy boldog és elégedett ember legyek, és megtaláljam a másik emberben az értékeset és a jót, ami pedig hozzátesz a mi közös interakciónkhoz.

Gergely: Nagyon sokszor kellett bizonyítanunk a létjogosultságunkat orvosi vagy zenei területen. Habár azt gondolom, hogy az elmúlt tizenkét évben sokszor nehéz volt meggyőzni magunkat arról, hogy amit csinálunk, az jó, mostanra eljutottunk egy olyan pontra – mind az orvosi, mind a zenei pályánkon –, ahol egy kicsit megengedhetjük magunknak, hogy néha hátradőljünk, néha kevesebbet vállaljunk és élvezzük a minket megtaláló lehetőségeket.

Zsombor: Most jutottunk el oda, hogy biztosak vagyunk az útban, amin járunk. Most már nem kérdőjelezzük meg folyamatosan önmagunkat. Jónak érezzük ezt az utat, boldogok vagyunk rajta – annyira, hogy már nem szorulunk rá, hogy másoktól várjunk validálást arra, hogy jó az, amit csinálunk. Már nem függünk mások véleményétől és értékítéletétől.

Szabadság!

Gergely: Igen, szabadság. Ha megnézzük a zenei és orvosi munkásságunkat, az elmúlt években elégedett és egészséges embereket hagytunk magunk után. Zárójelben teszem hozzá: nagyon érdekes megélés volt az, amikor két évvel ezelőtt szeptemberben egy héten belül kaptam meg a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíját és lettem a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Ekkor azt éreztem: elértem arra pontra, ahol már nem kell validálni magam, hiszen kívülről is jön olyan visszajelzés, ami azt mondja, hogy jó, amit csinálok. Ugyanezt éreztem akkor, amikor megkaptuk a Liszt Ferenc-díjat.

Az ilyen megélések után persze hamar folytatjuk a mászást, mert érezzük, hogy ez a csúcs nem a végcél volt, hanem az első alaptábor a Mount Everesten. Mégis, jó érzés egy picit megállni és büszkének lenni.

Zsombor: Emlékszem, a Liszt-díjig bezárólag hét hónap alatt kaptam egy Magyar Arany Érdemkeresztet, egy Budavárért Emlékérmet, majd megkaptuk a Liszt-díjat. Mindez azért volt fura, mert addig viszonylag kevés szakmai elismerést kaptunk, és akkor pedig mindezt rövid időszakon belül. Azt gondolom, hogy a díjak egyfelől azt jelentik, hogy a szakma elismeri a munkánkat – ami nagyon fontos dolog –, viszont engem az szokott megerősíteni, hogy azt mondom: presztízsprojektjeim vannak. Minden egyes koncertemről tudom, hogy miért fontos nekem és miért akarom beletenni a maximumot. Amikor ott állok a koncert végén, tapsol a közönség – tehát feltételezhetően tetszett neki a produkció –, és azt látom, hogy a zenészek és az énekesek is mosolyognak rám, azt érzem: most valami olyan dolgot tudtunk létrehozni, ami talán egy picivel jobbá tette ezt a világot és amiért érdemes volt mindezt csinálni. Sosem felejtem el, amikor Sümegi Eszter Kossuth-díjas operaénekessel adtunk dalestet Fertődön, az Esterházy-kastélyban.

Nem is igazán a díjak azok, amik előrébb viszik az embert, hanem ha érzi, hogy az, amit csinál, érdekli az embereket és talán egy picit boldogabbá teszi őket. Szerintem ez a végső célja a zenének. Az orvoslásnak pedig az, hogy aki a kezünk közé kerül, újra egészségesen kerüljön ki onnan…

Gergely: …hogy utána tudjon koncertre jönni! (nevetnek)

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu