- Mikor találkoztál először a klezmer zenével?
- Bronxban nőttem fel a '60-as években. Azok voltak az utolsó élő klezmer pillanatok: még voltak lakodalmak, és persze bulik a bár micvák (vallási értelemben vett férfivá válás) alkalmából. Ezeken az alkalmakon egy szalonzenekar muzsikált, amelynek szinte minden tagja klezmer családból származott. Amikor az öregek táncolni akartak, játszottak egy doinát meg egy pár bulgárt, freilachot meg persze horát - de ez a repertoárnak mindössze tíz százaléka volt. Az én generációmból mindenki szégyellte, hogy miért nem inkább Jimy Hendrixet játszanak. Ezért is hagytuk abba: nem szólt a mi kulturális kontextusunknak, vagy legalábbis akkor azt hittük.
- Hogyan született meg az elhatározás, hogy pont a Kárpát-medencében honos zenékkel foglalkozz?
- Amikor '72-ben először Magyarországra jöttem, láttam egy riportműsort a tévében Halmos Bélával és Sebő Ferenccel. Mint egy nyíl hatolt a szívembe: nekem is ezt kell csinálnom. Szerencse, hogy a nagybátyám egyszerű ember - hentes - volt Veszprémben, és sok mindenkit ismert a Bakonyban. Vett nekem egy hegedűt, és elvitt olyan cigánytelepekre, ahol jól zenéltek. Akkoriban a Bakony és Vas megye olyan volt, mint Erdély: a szomszédban volt egy bukovinai székely furulyás, a veszprémi várban meg egy citerás - tőle kezdtem tanulni citerázni. Egy évre rá aztán elmentem Erdélybe is. Nem kerestem kifejezetten zsidó zenét, csak kelet-európai népzenéket.
- Kik voltak azok, akitől klezmert tudtál tanulni?
- '74-75 táján Amerikában volt szerencsém találkozni a Balkan Arts Center néptáncos közösséggel, amelynek tagjai megkeresték a New York-i etnikai közösségekben élő nagy öregeket: olasz vagy görög lírásokat, macedón dudásokat. Köztük volt a klezmer két élő legendája, Dave Tarras és Andy Statman is. Amikor Bostonba költöztem, megismerkedtem Matt Darriau-val és Frank Londonnal, két velem egykorú zenésszel, aki már a klezmer zene vonzásába került. Ekkor én még mindig nem klezmert, hanem balkáni meg reggae zenét játszottam, és főleg ütőztem. Aztán majdnem bekerültem az első klezmer conservatory bandbe: bementem az első próbára, de nem tudtam elég jól kottát olvasni... Viszont tőlük kaptam az első repertoárkazettát, sőt, mivel 25 centért lehetett akkoriban gramofonlemezt venni, vettem egy gramofont meg rengeteg lemezt. Volt egy korszak, amikor csak '35 előtti zenét hallgattam, köztük nagyon sok régi klezmert.
- '88-ban azért döntöttél úgy, hogy ideköltözöl, mert szerettél volna közelebb kerülni ehhez a dallamkincshez?
- Igen. Megismertem a Téka és az Újstílus együttest Amerikában: segítettem őket a turnéjuk során, tolmácsoltam nekik, és próbáltam megtanulni kicsit jobban hegedülni. És amikor lett egy szabad repülőjegyem, idejöttem. Úgy volt, hogy visszamegyek Amerikába, de rögtön munkát kaptam mint angoltanár. Táncházi zenészekkel kezdtem csak úgy a kocsmában zenélni, '89-ben pedig már a Méta táncházban húztam. Akkoriban a táncház egy nagy jam session volt. Nem nagyon tudtam ugyan erdélyit játszani, viszont érdekelt mindenkit a zsidó zene. Akkoriban a zsidó szellemiség ugyanis még tiltott téma, és ezért nagyon divatos volt. Később felkeresett Kőbányai János író, aki szerette volna a Hegedűs a háztetőn valamilyen folytatását elkészíteni. Volt nyolc-tíz kazettám, összejöttünk, és csináltunk belőle egy műsort. Ez lett a Budapest Klezmer Band.
- Amit otthagytál három év elteltével. Úgy érezted, más zenei terveid vannak?
- A legnagyobb probléma az volt, hogy itt - New Yorkkal ellentétben - nem volt klezmer közeg és nem voltak források. Egyedüliként Kányádi Sándor Erdélyi jiddis népdalok című könyve jelent meg a témában. Tulajdonképpen csak arra hagyatkozhattam, amit a hitközségek szeretetkórházaiban vagy Erdélyben az öregektől kérdezgettem és felkutattam. Meg voltak cigányok, akik még játszották ezt a zenét. 1990-ben aztán találkoztam Itzik Schwarzcal, az utolsó jiddis színház vezetőjével, aki akkor kilencvenéves volt. Ő lett a mentorom, és az ő útmutatásai nyomán állítottuk össze az első Di Naye Kapelye lemezt, hogy olyan legyen a hangzása, mint egy '20-as évekbeli moldvai zenekaré.
- Ma a magyar vagy a jiddis népzenét Ukrajna és Románia területein cigányok játsszák - ettől nyilvánvalóan meg is változik. Milyen eredménnyel zárult az a hatalmas gyűjtőmunka, amit erdélyi útjaid során régebben vagy a nemrégiben a Yiddish-Roma Music projekt kapcsán végeztél?
- A gyűjtések során kiderült számomra, hogy abban az etnográfiai fényben kell megvizsgálnom a saját népemet, amit Amerikában néprajzosként lappangó vagy kihaltnak hitt afroamerikai és indián kultúrák tanulmányozása során elsajátítottam. Eltűnt az adott kultúra? Kisebb lett? Elváltozott, elrejtőzött? Ezek fontos, megválaszolásra váró kérdések. Magyarországon a folklórkutatók sopánkodni szoktak, hogy "jaj, elrománosodtak a csángók", pedig sohasem színtisztán ilyen vagy olyan egy kultúra. Úgy érzem, hogy mi, zsidók, és a cigányok is, kultúránkat tekintve nagyon gazdag alapot találunk itt, a Kárpát-medencében. Van, aki jazz-zenészként játszik klezmert; én mint néprajzos. Nem retrospektív dologként viszonyulok hozzá, hanem - mint egy idegen nyelvet - megtanulom a nyelvtanát, a szókincsét, és aztán használom az eszközeit. Mert a klezmer nemcsak egy repertoár, nemcsak az ünnepkör, hanem esztétika. A mi felelősségünk, hogy ezt ne hagyjuk sérülni. A legutóbbi koncertünkön is azért játszottunk együtt a Técsői bandával, hogy a hagyomány - majd egyórás zsidó repertoárjuk van - így élhessen tovább. Mert a hagyomány mögöttünk és előttünk áll.
