Merthogy a fényben már látszik, hogy a díszlet márványoszlopai egészen más anyagból készültek, s nyugodt szívvel mondhatók kétdimenziósnak, a karmester pedig egy kisfiú, aki aligha vezényli majd a zenekart. Ám ez nem jelenti azt, hogy a klasszikus színházi este emblematikus kellékeit a Pesti Színház előadása idézőjelbe tenné; utal rájuk, megidézi azokat, miközben finoman más utat választ. Fesztbaum Béla rendezése Molnár Ferenc rövid jeleneteire, tárcanovelláira, publicisztikájára épül. Ezek önmagukban sem tartoznak a szerző közismert alkotásai közé, ebben a formában pedig természetesen most kerülnek először közönség elé. Megidézhető rajtuk keresztül a ?klasszikus Molnár?, akit jól ismerünk: a szellemes, frappáns, kivételes dramaturgiai érzékű, a kortárs társadalmi valósággal keveset törődő író. Ám kirajzolódik egy másik Molnár Ferenc képe is ? alighanem rá utal a címként választott monokli ?, a kora valóságát élesebb szemmel fürkésző, véleményét egyértelműen megfogalmazó szerzőé. Ez utóbbi elsősorban a publicisztikából, a tárcákból ismerhető meg ? és persze nem áll fényévekre a jól ismert Molnártól. Merthogy ezek az írások sem az analízis mélysége vagy eredetisége okán maradandóak, hanem a frappánsan kifejtett mondandó, a briliáns érvelés, a hangsúlyos irodalmi megformálás miatt - ami esetenként még a mondandó közhelyességét is feledtetni tudja (nem úgy, mint néhány rokon hangú, s gyakorlatilag megbukott dráma). Vagyis e szövegek annyiban térnek el az ismerős képtől, hogy nem rombolják le, nem alakítják át radikálisan azt. Az viszont már nemcsak Molnár Ferenc írói kvalitásainak köszönhető, hogy a száz évvel ezelőtt körüljárt problémák (gazdasági válság és haszonélvezői, a média tudatdeformáló szerepe, a nemzeti identitás romantikusan hamis értelmezése stb.) ma is roppant aktuálisnak érződnek. Kollektív szerencsétlenségünk ekképpen válik az alkotók szerencséjévé?
Harkányi Endre, Lukács Sándor és Tahi Tóth László
Az előadás szövegkönyve (feltehetően Fesztbaum Béla és a dramaturg, Deres Péter munkája) átgondoltan és arányosan építkezik. Az egyes jelenetek zökkenőmentesen kapcsolódnak egymáshoz. Asszociációs kapcsolat nem feltétlenül van köztük (sőt), de stilárisan, atmoszferikusan pontosan egészítik ki vagy hatásosan ellenpontozzák egymást. Az első részben a könnyedebb, vidámabb jelenetek vannak túlsúlyban, ezek között szólal meg sistergősen néhány monológgá alakított írás. A második hangneme komolyabb, komorabb ? egy-két hagyományosabb, könnyedebb jelenet inkább csak oldja kissé ezt a hangulatot. A stílusérzék és a precizitás nemcsak a szövegkönyv kimunkálásán, hanem a színpadi megvalósításon is érződik.
Halász Judit, Kern András és Szegedi Erika
Fesztbaum megidézi a molnári stílt, de finoman kikacsint mögüle. Változatos fényekkel világítja meg Horesnyi Balázs nagyszabású papírmasé-díszletét, illúziót teremtve, de érzékeltetve is annak illúzió voltát. Precízen választja meg a felhasználandó tárgyakat, néha a jelenetek összekötéséhez is használva ezeket. Az összekötést máskor a jelenetekből késleltetetten kilépő szereplők teremtik meg. Belefér egy-két teátrális poén is: amikor egy monológban éppen Harkányi, a mágnás vagyonáról esik szó, a némán színen lévő Harkányi Endre arcizmai önironikusan rezdülnek. A végig jelen lévő zenekar a rendező által szerzett zenét játssza, mely ügyesen imitálja azt a stílust, melyben a korabeli vígjátékokhoz írott zenék megszólalnak. A zene azonban nem telepedik rá a játékra, Fesztbaum pontosan tudja, mikor kell következniük a számoknak. Hasonló precizitással osztja ki a szerepeket a társulat rendelkezésre álló tagjai közt ? azokban az esetekben legalábbis, amikor jelentősége van annak, ki mondja a szöveget, egyszer sem éreztem, hogy tévedett volna.
Ami a rendelkezésre álló társulatot illeti, a Vígszínház idősebb generációjának meghatározó színészei - Halász Judit, Venczel Vera, Szegedi Erika, Tahi Tóth László, Kern András, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám ? lépnek fel az előadásban. Ami nyilvánvalóan része az alapkoncepciónak, hiszen rajtuk keresztül a színház régebbi játéktradícióját idézi meg a produkció. De itt is tovább lép, legalábbis részben. Egyes jelenetek kedvesen játszanak rá az életkori differenciára (s itt most nem a ?gyermekjelenetekre? gondolok), nem egyszer szomorkás többletjelentést kovácsolva abból ? hiszen más az, ha bizonyos igazságokra életünk alkonyán, s nem életünk virágában jövünk rá. Ám annyiban mégis erősen kötődik a játékmód a tradíciókhoz, amennyiben a játszók többsége kötődik saját színészi eszközeihez, gesztusaihoz, hangsúlyaihoz. Ebből is lehet erényt kovácsolni (a délibábos nemzeti karaktertipológiáról szóló monológot éppen az teszi erőteljessé, hogy Kern András saját hangján, vagyis egy kortárs értelmiségi hangján mondja el), de az emlékezetesebb szerepformálások általában mégis azok, melyeket a személyiség ereje mellett a modor- és sallangmentes, erőteljes színpadi jelenlét jellemez ? ami leginkább Venczel Veráról és Harkányi Endréről mondható el. Ám a többiek játéka is (legalábbis majd? mindenkié) kellemesen visszafogottnak, a játék folyamatába precízen illeszkedőnek érződött a bemutató estéjén ? és remélhetőleg ilyen marad a későbbiekben is.
Rajhona Ádám és Kern András
Az előadás egy-két tempóvesztése, döccenése nem feltétlenül az ő számlájukra írható. Az optimálisnál valamivel hosszabb az előadás, nem minden jelenet tölti ki tartalommal a rámért időt; ám Molnárt igen nehéz húzni (hiszen a jelenetek csattanójánál többnyire érdekesebb az út, amelyen eljut odáig), így talán célszerűbb lett volna egy-két jelenetet elhagyva kicsit feszesebbé tenni a játékot. Helyenként pedig volt olyan érzésem, hogy a rendező talán a kelleténél egy árnyalattal jobban bízik a szövegben és a befogadó figyelemben, így tudatosan elmulaszt manuális eszközökkel kiemelni, megtámogatni egy-egy hangsúlyos részt. Ám ezek inkább részletkérdések; Fesztbaum Béla első rendezése egyértelmű stílus- és formaérzékenységet és méltánylandó szakmai erényeket mutat. Az előadás pedig egy jelentékeny szellemet és egy nem egészen tovatűnt kort megidézve képes a máról is beszélni ? ha természetéből adódóan nem is soha nem látott mélységgel, de mégis mélyebben és jóval rokonszenvesebben, mint azok a kortárs problematikára direkt módon reagáló, kommersz darabokat színre fogalmazó bemutatók, melyekből az utóbbi időben több is szerepel a pesti színházak repertoárján, nem egy pedig a Pesti Színház idei repertoárján.
