A konferencia szélesen értelmezve járta körül a transzhumanizmus témáját. Az elméleti előadásokat gyakorlati projektek, megvalósult kiállítási koncepciók és művek ismertetése árnyalta, így a kritikai megközelítések mellett a fogalom gyakorlati jelenlétéről is képet kaphattunk. Utópisztikus és disztópikus víziók ütköztek meg egymással, a technológia lehetőségei és veszélyei egyaránt előtérbe kerültek.
Az előadások kitértek az ember és a gép megváltozott viszonyára, a test határainak elmosódására, észleléseink metamorfózisára, valamint a művészet fogalmának alakulására is. A legtöbb gondolatmenet vagy projekt tartalmazott valamilyen jövőre vonatkozó spekulációt is.
A konferencia első előadója, Horváth Márk esztéta fogalomtisztázásra vállalkozott. Röviden ismertette a poszthumanizmus különféle ágazatait. Tulajdonképpen egy mátrixot rajzolt fel, megvizsgálva, a transzhumanizmus miként viszonyul a poszthumanizmushoz, mit jelentenek pontosan a poszthumanizmus kritikai, spekulatív, filozófiai, technológiai vagy nonhumán irányzatai, s a fogalom történelmi aspektusait is körüljárta. Rámutatott, hogy a transzhumanizmus filozófiai-technológiai mozgalom, amelynek vezérgondolata, hogy az embereknek a technológia használatával túl kell lépniük jelenlegi állapotukon és korlátaikon.
Nemes Z. Márió előadásában a Terminátor című amerikai film példáján keresztül vizsgálta meg, hogy a transzhumanizmus ideológiája miként jelenik meg a popkultúrában. Szólt arról, hogy a posztmodern popkultúrában a technológiai Másik mindig démoni entitásként jelenik meg, a sci-fikben és cyberpunk történetekben mindig jelen van egyfajta gótikus vagy démoni elem, amelyet a technológiai kísértetiesség fogalmával ragadott meg.
Tasnádi József képzőművész Gép Éden című kinetikus hanginstallációjának levetítését követően szólt a technológia és a tudat, valamint a technológia és az identitás kapcsolatáról. Elhittük, hogy a világ racionalista módon leírható, a valóság kontroll alá helyezhető, a lélek dimenzióját pedig nem gondoljuk relevánsnak, azonban Tasnádi rávilágított, hogy legfontosabb működéseink nem racionálisak, sokkal inkább a szubjektív megéléseinkhez van közük. Az előadó kiemelte az érzelmek és a tudat ellentmondásait, az ember és a gép paradox viszonyát, valamint a technológia, a metaforikus látásmód és a költői gondolkodás összefüggéseit.
Pálfalusi Zsolt filozófus, egyetemi tanár zenével kísért előadása a szingularitás fogalmával foglalkozott, azt vizsgálva, hogy a transzhumanizmus miként változtatja meg a befogadásélményt. Az univerzális élmény eltűnéséről, az értelem megszűnéséről szólt, miközben az emberi végesség és végtelenség, a halál és a halhatatlanság kérdéseiről is elmélkedett a sebesség és az idő fogalmai mentén, hangsúlyozva, hogy a halál tulajdonképpen kiváltságként is felfogható, a fájdalom pedig felemelő, hiszen nem tudjuk, hogy tudatunk milyen hosszú időre van kalibrálva.
A plenáris előadásokat követően Csepeli György szociálpszichológus a transzhumán művészet tragédiájáról beszélt, a test kitágításáról, az én változó színtereiről, valamint arról, hogy az elvarázstalanodott világban a magára maradt ember számára milyen lehetőségeket rejt vagy milyen veszélyeket hordoz a mesterséges intelligencia.
A blokk képzőművészei, Keresztesi Botond, a Borsos János–Lőrinc Lilla alkotópáros, valamint Szabó Nóra saját műveiken keresztül kapcsolódtak a témához. Keresztesi rámutatott, hogy kompozícióin idővel miként jelentek meg robotok, kiborgok, protézisek és különböző lények, s példákkal illusztrálta, hogy festményein a különböző korok egymás mellett bukkannak fel. Szabó Nóra művészeti praxisa az emberi testkép válságára és változására irányul, azonban hibridizációs eljárásai teret nyitnak a spekulatív vagy nonhumán entitások és valóságok vízióinak is. Példaként vázolt műve a szikes pusztában élő halofita növények nem emberi idejére és túlélési stratégiáira fókuszál.
Borsos János és Lőrinc Lilla a szentendrei MűvészetMalomban megrendezett tavalyi kiállításukat említették, amely egy új, jövőbeli világ megkonstruálására vállalkozott. Erről nem lehetett pontosan tudni, hogy mi építettük-e a jövő gyermekei számára, vagy ők voltak azok, akik megalkották nekünk. Az együtt dolgozó két művész azt is hangsúlyozta, hogy számukra az alkotás mindig az önmagukon való túllépést, a közösségben való feloldódást jelenti. Kísérletet végeznek magukon, állítják, elveszítik külső szempontjaikat, a munka végére pedig ők is megváltoznak, így tulajdonképpen újrakonstruálják a korlátok közé vont individuumot, valamint felszabadítják a vágyat.
Bordás Máté irodalomtörténész sok-sok verssel példázta, mit jelent az irodalomban az énközpontú poszthumán transzhumanizmus, valamint hogy a terhelt eszmetörténeti hagyomány, a humanizmus az illegitim megszólalásmód és témák tekintetében jelent akadályt a transzhumanista költészet számára.
Csűrös Dávid és Schneider Ákos konkrét példákat említettek a technológia és az ember viszonyára, Borsik Miklós saját művének kritikai elemzését adva közelített a transzhumanizmus fogalmához, Hordós Boldizsár képzőművész előadása a számítástechnika vallástörténetét vázolta fel, valamint egy alternatív gondolkodási modellt is felmutatott a biológia és az informatika összeolvadására. Hajdu Gáspár építész, médiaművész előadása három új art&tech installáción keresztül mutatta be, hogyan jöhetnek létre olyan új kommunikációs felületek az ember és a gép között, amelyeken közös nyelven kezdünk „beszélni”. A digitális entitások gyorsan adaptálódó viselkedését hangsúlyozta, valamint hogy a gépek szándékai emberi vagy természeti törvényekből nyernek inspirációt, így fokozatosan elmosódnak a határok e létezők között.
