Hatalmas sárkányok marcangolják egymást, de érdekel ez minket?

„Ha ez győzelem, remélem, hogy soha többé nem lesz benne részem” – mondja a Sárkányok háza egyik karaktere, miközben egy holttestekkel borított csatatérre néz. Ez a sor lényegében az elképesztő sikerű Trónok harca előzménysorozatának tézise, ​​amely idén nyáron egy mostanra már szokásos kétéves kihagyás után visszatért a képernyőre.

A Sárkányok háza harmadik évada már a megjelenése előtt vitákat generált a Trónok harca- és a Tűz és jég dala-regényfolyam rajongói körében, mivel írójuk, George R. R. Martin egy blogbejegyzésben kritizálta a showrunner, Ryan Condall által a Tűz és vérben végrehajtott változtatásokat. Az író azóta eltávolította ezt a bejegyzést, de az interneten persze semmi sem merül feledésbe, a rossz szájíz pedig valahogy végigkíséri ezt az amúgy kifejezetten igényes szériát.

Vajon szükség van-e újabb és újabb spinoffok, prequelek és rebootok tömkelegére, ha egyszer az eredeti sikeres volt? Persze a felvetés költői, hiszen az IP-re épülő szórakoztatóipari piacgazdaság megköveteli az újabb és újabb bőrök lehúzását egy, már meglévő franchise-ról, ezért óhatatlan volt, hogy Westeros lakóit sem hagyja békén az HBO agytrösztje.

Ám az új Harry Potter-sorozathoz hasonlóan itt is felmerülhet az a kínzó kérdés: vajon a fantasy műfajban is el tudjuk érni azt a fajta kiégést, mint ami a szuperhősfilmek esetében gyakorlatilag évek óta tart? Meddig lehet túltolni a megdöbbentőnek szánt csavarokat, és vajon elérik-e az ingerküszöbünket az egymást marcangoló és hadseregeket elevenen elégető CGI-sárkányok, ha közben a tisztességesen felépített karakterek érdektelennek hatnak?

Menjünk kicsit vissza az időben! Szinte pont harminc éve, 1996. augusztus 6-án jelent meg a regényfolyam, amivel George R. R. Martin új korszakot nyitott a fantasy műfajában. A streamingkorszak egyik legnézettebb sorozatának köszönhetően pedig A tűz és jég dala epikus fantasyciklust hasonló szent őrület kezdte el övezni, mint a Harry Potter- vagy éppen A Gyűrűk Ura-köteteket, és világszerte rajongók milliói várják a valószínűleg már soha el nem készülő hatodik kötetet, a Winds of Wintert.

Amelynek az első évad legelső részében a vérfertőzésen rajtakapott testvérek egyike kilök egy gyereket a vártoronyból, majd bevállalja, hogy lefejezi a rokonszenves főszereplőjét, teljes káoszt teremtve a narratívában. Szex, árulás, hatalmi játszmák, brutális kegyetlenség és túláradó erőszak – egy aprólékosan felépített világban, izgalmas karakterfejlődésekkel és nagy csavarokkal. De a keserédes, sokat vitatott befejezés után még feljebb lehet tolni a potmétert?

A valós és fiktív háborúk mozgóképes, hiperrealista ábrázolása a Ryan közlegény megmentésének első, gyomorszorító húsz percével 1999-ben szintet lépett, majd a Gladiátorral folytatódott, ahol a test test elleni küzdelmet korábban soha nem látott módon koreografálta meg Ridley Scott csapata. Volt, aki még sokkal tovább ment, hogy átélhetőbbé tegye a horrort. Elem Klimov 1985-ben bemutatott szovjet háborúellenes filmdrámáját (Jöjj és lásd!) sosem felejti, aki látta: a rendező viszont olyan eszközökkel élt, amelyek ma már igencsak vitatottak. Például a háborús sokk nyomán poszttraumás stresszben szenvedő statisztákat alkalmazott, majd beküldte őket az erdőbe, ahol robbantgatni kezdett, hogy felvegye az őszinte reakciójukat. Francis Ford Coppola pedig az Apokalipszis, most! forgatásán valódi holttesteket használt „díszletként”.

Ma már persze elképzelhetetlen az ilyesmi, azóta pedig rengeteg sárban-vérben küszködő katonát láthattunk elesni a csatatéren, de vajon nyugaton a helyzet tényleg változatlan? Elértük a csúcspontot? Valószínűleg igen: többek között a Trónok harca ötödik évadának utolsó előtti részében (Fattyak csatája) bemutatott, Deres mezei összeütközéssel. A drámai képsorokat a nézők a legnagyobb filmes adatbázis, az IMDb 10-es skáláján 9,9-re értékelték, és még csak ezután következett hat évadnyi gondos, lassú építkezés után egy sárkány első bevetése.

Az egyenlőségnek a csíráját sem lehet felfedezni, a történet jóval közelebb áll a történelmi fikcióhoz, mint a tündérmesékhez – és ezért is használták oly sokan inspirációnak az elmúlt években, köztük a Hunyadi írói is. A Sárkányok háza ugyanebben a képzeletbeli világban szól a hatalomról, arról, hogy emberek miért akarhatják vagy gyűlölhetik azt és mivel jár, ha valaki megszerzi a kizárólagos irányítást.

A Sárkányok háza kétszáz évvel a Trónok harca eseményei előtt játszódik. A Targaryen-ház kettéválik egy örökösödési vita miatt, amely lazán az Anarchián alapul, amely az angol történelem 1135 és 1153 között tartó polgárháborús időszaka volt. A harmadik évad azzal kezdődik, hogy a magát jogos örökösnek tartó Rhaenyra egyszerre indítja Királyvár invázióját a tengerről és a levegőből a gulleti csatában: ezek a részek a sorozat leglátványosabb epizódjai közé tartoznak, és valószínűleg sokkal jobbá tették volna a második évad unalmas, felvezető jellegét.

A széria harmadik évadának legjobb részei mégis azok, amelyek arról szólnak, ahogyan Rhaenyra rájön, bár jogosultnak érzi magát a trónra, valójában nem érdekli az uralkodás, és nem is túl jó benne. Sem nem elég könyörtelen, sem nem elég együttérző ahhoz, hogy bármelyik frakciót is megnyerje. Rivális féltestvérei, Aegon és Aemond is végigjárják saját kanosszájukat: Aegon kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy nemcsak pocsék király, hanem rémes ember is, míg Aemondnak sajnos freudi érzései támadnak édesanyja iránt, mindeközben pedig szépen hullanak a karakterek.

A Sárkányok háza jóval lendületesebb, mint a második évadban, és tisztességesen megoldja a Tűz és vér adaptációjának feladatát. Ennek ellenére a sietség, azaz, hogy négy évadba próbálják beletuszkolni a cselekményt, minden ponton észrevehető, és az a tény, hogy ez a sorozat csak nyolc epizódból áll évadonként, súlyosan rontja a narratívát.

És noha a színészekre nem lehet panasz, érezhetően vergődnek a forgatókönyv hiányosságai és karaktereik kétdimenzióssá való leegyszerűsítése miatt. Pontosan ugyanolyan érzést kelt, mint az Amazon-féle A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi című sorozat: éppen az hiányzik belőle, ami az eredeti történetet izgalmassá tette. Szép-szép, szórakoztató, mégsem tud érzelmeket kiváltani, bárhogy igyekszik.

Címlapfotó: Jelenet az HBO Sárkányok háza című sorozatából. A képen Emma D’Arcy. Fotó: LMK / Landmark / Profimedia