Trotli Hamlet - LEAR

A Gothár Péter által rendezett Lear, Kulka János először csak hisztis. Leszórja magáról a hatalmi jelvényeket, és szeretetért könyörögve néz a gyerekeire. Őrült nagyot téved természetesen, és aztán lesz egyre dühödtebb. Kulka simán képes nagy kalibert, az igazi erkölcsi fölényt hordozó tekintélyt is megjeleníteni, hiába csúszik fel folyton röhejesen pocakján az összegombolt prémes kabát. Ez a pocakon lehetetlenül álló zakó érzékelteti valójában Lear végét. Ez a komikus nüansz mutatja, hogy hiába reszket Alban, a vej lába a valahai király előtt (Marton Róbert megejtően pontosan játssza), ez már számukra a vég kezdete. A trotlik végéé mármint, mert nekik van végük. Az ő szemszögükről szól ez az előadás, az ő kontrasztjukban látjuk az új éheseket, akik pattogtatják a gumiostort és olyan szeretetlenek, mint egy vascső. Gloucester is trotli, Gálffi László szemét törölgető, folyton könnyező és szívét masszírozgató szentimentális öregnek játssza. Zabigyereke egy pokolfajzat, egy igazi rohadék (Rába Roland) ugyanúgy, ahogy Lear Gonerilje és Reganja, ő meg demizsonban hozza a bort a pincéből az öreg Learnek, amikor azt lányai elkergetik. Szerethető trotli Bodrogi Gyula Bolondja és Znamenák István Kentje is, Lear öreg pajtásai, pocak fölé felhúzott nadrágtartós gatyákból és liffegő pizsamákból nézik a kőkemény sziluettű fagyiszínű ruhákban felvonuló gyerekeket.

 

A hideg-meleg kontrasztban érdekesen csillog a fura kis Cordelia személyisége, Mészáros Piroskáé, akik az öreg színpadi rókák rutinjától merőben különbözve mutat sebezhetőséget, esendőséget, kedvességet. Végtelenül tiszta, színésznőtől szokatlanul manírtól mentes naiva ő, kis aranyrög az előadás magjában, az ő halála kell, hogy a legfájóbb legyen Learnek, és mi el is hisszük, hogy ez a kisiskolásként mondatokat formálgató lányka tényleg szeret, ha mondja.

 

Az előadás maga ? Cordéliától és a bácsiktól (így szólítja Bodrogi Kulka/Leart) függetlenül - amúgy inkább rosszkedvű és humortalan. Ezt fokozza érdekes módon Varró Dani fordítása, aki eddig arról volt nevezetes számomra, hogy bárhol bájt tud teremteni. Ebben a fordításban viszont az erős kifejezések, az arra való törekvés, hogy minél kevésbé legyen áttételes és irodalmi az az indulat, amiről a dráma szól, valahogy még keményebbé tették a szöveget.

 

Kulka rutinja hibátlan, érezhető volt, ahogy elsírja magát a színen, vagy bohóckodik, hogy nekifut a nagy alakításnak, de az előadás végén nincs katarzis, csak egy majd jól használható eszköz, a hatalmas halotti lepelben, mint pólyában ringatózó Cordéliával, amit tehetetlenül himbálgat az apa.

 

Gothár a díszlettervezője is az előadásnak, és nem mondható egy ponton sem elcsicsázottnak az, amit létrehozott. Puritánul pontos a díszlet, két kihajtható rozsdaszínű szögletes épületszárny a két örökösnek, és bennük ablakokban, mint fülkékben játszódnak az egyes jelenetek. Puritán, ahogy maga az olykor túl szigorú előadás is, amely a második felvonásban mintha már Brecht vagy Beckett lenne, egy epikus színház, ahol a színészek a színpadról kifelé intézik kiábrándult mondataikat a szeretetlenségről. Rába Roland Edmundja és Schell Judit Reganja valóban jegecesen ellenszenvesek, bravúrosan azok, és ahogy ezt írom, azt gondolom, hogy magából az előadásból is ilyen jeges bravúr árad és kevésbé az esendő szeretet.