A „három T” útvesztőin – A magyar könnyűzene cenzurális helyzete a Kádár-rendszerben címmel tartott előadást Csatári Bence történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatója. Csatári azt igyekezett felvázolni, hogy korábban milyen alapon tett különbséget a hatalom a zenésztársadalom egyes szereplői között, és a zenészek milyen stratégia alkalmazásával tudtak kitartani az értékeik mellett vagy milyen út vezetett a meghátrálásukhoz. Szepessy Péter szociológus, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója pedig a táncházmozgalomról beszélt.

„A Kádár-rendszer idején vita volt arról, hogy mit nevezünk könnyűzenének, a populáris zene fogalmi körébe ugyanis a tömegdalok és az operettek is beletartoztak. Az MSZMP 1958. július 25-én, a művészetpolitikai irányelveiben meghatározta, mi tekinthető értékes művészeti alkotásnak és mi nem. A Táncdal- és sanzonbizottság feladata volt a zenei teljesítmények ellenőrzése, a zenészek kontroll alatt tartása” – mondta Csatári Bence.

Erkel Színház, a Táncdalfesztivál döntője, Korda György, 1968.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Felidézte: a pártállam úgy vélte, hogy ideológiai harc kezdődhet el a kommunista ideológia és a tradicionális nemzeti kultúra között. Mivel tudták, hogy nehezen kerülhetnek ki győztesen a művészeti ágak birtoklásáért folyó harcból, az volt a céljuk, hogy az alkotót, a művészt, az embert is befolyásolni tudják.

Bár a tömegkommunikáció agymosó technikája sikeréhez több idő kellett volna, számos művészt integráltak a politikai rendszerbe.

A Kádár-rendszerben csaknem tucatnyi intézmény foglalkozott cenzúrával, szemben a Szovjetunióval vagy Lengyelországgal, ahol egyetlen hivatal végezte az engedélyeztetést. Az itthoni intézmények a három „T” elve (támogat, tűr, tilt) alapján működtek. Ezt Aczél György nevéhez kötik, de nem ő találta ki. Kállai Gyula és Szirmai István ültette át a gyakorlatba, de az kétségtelen, hogy Aczél fejlesztette tökélyre.

A Táncdal- és sanzonbizottság, melyet fű alatt, a Művelődésügyi Minisztérium belső utasítására hoztak létre, egyrészt a zene esztétikáját, kivitelezését ítélte meg, másrészt a dalszövegeket elemezték abból a szempontból, hogy mennyire felelnek meg a szocialista erkölcsnek.

A dalszövegíróknak sokféle technikájuk volt, hogy sikeresen átvigyék az üzeneteiket. Ám a bizottságban sem bolondok ültek: tudták, hogy mi rejtőzhet a sorok között. Bródy János beleírta a szövegeibe a legradikálisabb mondatokat, amelyekről biztosan tudta, hogy nem engedik őket át, viszont így elérte, hogy enyhébbeket átengedjenek.

1971-ben 1925 dalt adtak be, amelyek közül mindössze 331-et engedtek át. Volt, amit betiltottak, a tűrt kategóriába pedig összesen százötven dal került, amiket azzal dobtak vissza, hogy írják őket át.

„A testület 1985-ben silányabb módon ment tönkre, mint ahogy létrejött: belső körlevéllel oszlatták fel” – zárta mondandóját Csatári Bence.

Szepessy Péter, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója A táncház és a mozgalom, avagy mitől lesz valami alternatív? címmel tartott előadásában többek között arra kereste a választ, hogy mi a táncház, és mit keres a modern nagyvárosban.

Az első budapesti táncházat a széki táncház mintájára hozták létre, az ottani táncéletet emelték át a nagyvárosi környezetbe.

„Ez a tánckultúra a tradicionális kultúra része, mégis nehéz jellemezni. Könnyen ráaggatjuk a néptánc kifejezést. Ehelyett két részre: szubjektív és objektív kultúrára osztanám. Az előbbi hagyomány szerint apáról fiúra szállt, az utóbbi pedig akkor terjed, amikor a jegyet megvásároljuk: vannak, akik csinálják és vannak, akik fogyasztják ” – vélekedett Szepessy.

A szociológus elmondta: a 18. század végén a magyar lakosság hatvan százaléka ezer fő alatti településen lakott, így az emberek naponta személyesen találkoztak egymással. Ez az arány a 19. század végére harminc százalékra csökkent. Magyarországnak mégis szerencséje van, hisz bizonyos helyeken megmaradtak a tradicionális közösségek, amelyeknek az ízlés- és esztétikai rendszere ép volt, és így át tudták szűrni a bekerülő elemeket.

Az első táncháztalálkozót 1972-ben rendezték meg Budapesten, és tíz év alatt táncházmozgalmi találkozóvá nőtte ki magát. A táncházba járók közül sokan népi öltözetet viseltek, noha már a modern világ embereinek tartották, urbánusként jellemezték magukat. De arra vágytak, hogy „visszautazhassanak” a korábbi, tradicionális világba. A táncháznak köszönhetően kiléphettek, kiszakadhattak a hétköznapokból, a táncházlátogatást egyfajta zarándoklatként élték meg.

Nyitókép: a Liszt Ferenc téri Könyvklub, az első budapesti táncház helyszíne 1972. május 6-án. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán