Fodor Zoltán Purcell operára komponált darabjában egy különleges, rögeszmésen ismétlődő szerkezetbe zárja a szereplőket, a rémálmokba tévedt Didót és az érzéketlen Aeneast. Hatalmas ágy uralja a színpadot, benne egy férfi és egy nő - Fodor Zoltán és Barta Dóra -, összetartoznak és mégsem: a férfi elégedetten bebújik a paplan alá, miközben a nővel elbillen a valóság.
Elmozdulnak a falak, cseppfolyóssá válik a pillanat, mintha szétcsúsznának a kulisszák, hogy egy hirtelen feltáruló képzeletbeli labirintusba vezessék áldozatukat. Összevegyül a barokk opera világa mai hétköznapokkal, keverednek az időbeli síkok, a szobába furcsa, képzeletbeli lények törnek be. Didót nem védi meg a szerelem, szenvedélyes kettőseik Aeneassal maximum késleltetik, de nem űzik el az új meg új, egyre tébolyítóbb látomásokat. Ebbe a moziba Aeneasnak nincs jegye, ő semmit nem vesz észre a lány pokoljárásából.
Dido képzeletében közben még az ismerős, szeretett lény is átváltozik, Aeneas figurája alteregók által övezve tér vissza, sőt, a lány a saját, sikító, kacagó hasonmásaival is szembesül. Dido végül a halált választja: kedvese, híven eddigi empátiás készségéhez, teljes lelki nyugalommal bújik a halott nő mellé.
Érzékeny, izgalmas, bár egy árnyalatnyit modoros ez az előadás, de talán éppen ez a cizelláltság adja a báját. Az pedig mindenképpen lefegyverző, hogy a koreográfus erős, hiteles nőalakot teremtett meg Dido újraértelmezésével, a lehetőség beteljesítéséhez pedig méltó táncosra akadt Barta Dóra személyében.
Barta Dóra Bernardájában a szülői ház és a külvilág között plexifal húzódik, rajta arctalan férfiak - végtelenített vágyképek - sorozata. Fekete csipke fedi a lányok - Barta Dóra, Rubi Anna, Újszászi Dorottya, Balkányi Kitty, Kopecznyi Kata - színes, könnyed ruháját, fiatal női testek hervadnak a végtelenre nyúlt gyászidő alatt. Bernarda - Kulcsár Noémi -, a ház kíméletlen úrnője minden kihágást megtorol, lányai hiába ácsingóznak sorozatban Pepe el Romano - Fodor Zoltán - után, innen nem szabadulhatnak.
A címszereplő, Kulcsár Noémi ellentmondást nem tűrő módon használja erejét, keménysége pontosan átjön a színpadról (függetlenül attól, hogy egyidős a lányait alakító szereplőkkel, és semmilyen smink vagy kellék nem öregíti). A lányok nappal engedelmes automaták, de éjszakánként vágyakozva tárják ki testüket, és várják, hogy végre beköszönjön a szerelem. A katonás terrorral "rendben tartott" házban időzített bomba ketyeg, nem csupán a szörnyeteg anya és lányai közti, rendkívül feszült kapcsolat, hanem a lányok egymás közti féltékenykedése, gyűlölködése miatt is.
A nagyívű, szárnyaló mozdulatok közé kényszeres mozgások is beékelődnek, rángások, remegések, ideges malmozás vagy epilepsziás görcsök. Rengeteg elfojtott agresszió robban ki egy-egy női kettősben: a másik mindig ellenség. (Szép kivétel az a pillanat, melyben az egyik testvér epilepsziás rángásai lecsillapodnak, csak azért, mert nővére lassan, szeretettel elhúzza teste fölött a kezét.) A szenvedélyes, lázadó Adelát alakító Barta Dóra, és a Martiriót megtestesítő Kopecznyi Kata párharca viszont nem hagy egy szemernyi kétséget sem afelől, hogy a női/testvéri szolidaritás bármikor felrúgható a szenvedély és féltékenység jogán. Mégis, nem ez az árulás a legszörnyűbb, sokkal ijesztőbb, hogy minden testvér hátat fordít Adelának, amikor Bernarda halált hozó, szörnyeteg pók-anyaként elpusztítja lányát: Adela öngyilkossága ez esetben nem más, mint egy engedelmesen beteljesített szülői parancs.
Fullasztó légkörű, nagy energiákat mozgató darab a Bernarda Alba háza, nagyszerű szereplőkkel: Kulcsár Noémi, Barta Dóra és Kopecznyi Kata alakítása a legemlékezetesebb az elátkozott ház lakói közül. Viszont előfordul, hogy olykor kicsit nehezen érthető és széttartó a cselekmény, tovább húzva, csupán a fősodrást meghagyva, szikárabb, balladaszerűbb lehetne az előadás, anélkül, hogy vesztene szépségéből.