„Csaknem hatvan év telt el a film bemutatása óta, így már pontosan látjuk, mennyi teljesült abból, amiben Visconti reménykedett” – feleli Vidnyánszky Attila rendező a romantika háttérbe szorítására vonatkozó felvetésre. „A kiváló olasz rendező az aggodalmai mellett egy jobb jövőbe vetett hitét is belesűrítette a filmbe. Igyekszem magamat is józanságra inteni, amikor hajlamos vagyok úgy vélni: az elmúlt évtizedekben sokat romlott a világ. Mert hiszen nem öljük egymást – legalábbis itt, Európa közepén –, ami nagy dolog, és sok mindent hajlandó az ember feláldozni azért, hogy ne lásson újra felrobbantott hidakat, halott gyermekeket. De azt biztosan nem állítanám, hogy jó irányba tart az emberiség.”
A Rocco és fivérei történetével párhuzamosan az előadás felvillantja a világot formáló ideákat, ehhez – mintegy bázisként használva Julian Rosefeldt tavaly a Magyar Nemzeti Galériában is bemutatott filmjének szövegét, amely az izmusok fő célkitűzéseit gyűjtötte egybe. Vidnyánszky Attila úgy fogalmazott: arra voltak kíváncsiak, miért olyan nehéz ezeknek a vidéki fiúknak felvenni a város ritmusát, sebességét, amely lehetetlenné teszi a normális kommunikációt és a lényeglátást.
„Folyton azt az érzést kelti bennünk, hogy valamit elmulasztottunk, valamiből kimaradtunk.”
Az előadás – egy párhuzamos szálon Udvaros Dorottya tolmácsolásában – azt mutatja meg, milyen művészeti eszmék formálták a világot – és a városokat – olyanná, amilyenek.
„Olyan világban nőttem fel, amely torz ideológia mentén szerveződött, és amikor ez összeomlott, abban bíztam, hogy végre olyan időszak következik, amely az emberi lélek természetes működéséből fakad. Ehhez képest azt tapasztalom, hogy a nyugati világ – éppúgy, mint annak idején az iszonytató kommunista világ – torz eszmék mentén szerveződik. Mi ezeket a világot alakító, meghatározó gondolatokat gyűjtöttük csokorba” – tette hozzá a rendező.
„Technikailag ez a legnehezebb előadás, amiben játszottam” – fogalmaz a Roccót alakító Berettyán Nándor. „Párhuzamos történetek futnak a színpadon, olykor hangos zenével, és nekem ebben a kavalkádban kell megtalálnom azokat a finom árnyalatokat, amelyek a filmben és a szerepemben is benne vannak.”
A Testori-regény története szerint tiszta, vidéki fiúk próbálnak valahogyan beilleszkedni a nagyváros forgatagába.
„Mind egyéni utat választanak, Rocco a legkompromisszumkészebb, aki mindent feláldoz azért, hogy együtt tartsa a családot, önfeláldozása már-már érthetetlen, a valóságtól messze elrugaszkodott dolog, éppen ez az oka annak, hogy végül rettenetes dolgokat művel merő jószándékból.”
A Simonét alakító Bordás Roland is úgy véli: ez egy különleges konstrukció, amely rendkívüli figyelmet követel a színészektől.
„A rövid, filmszerű jelenetekben csak arra van lehetőség, hogy felvillantsam a karakterem egy-egy árnyalatát, alakulását. Én közben persze viszem, építem Simone szerepét, de nem csak a saját szerepem ívére figyelek, hanem a többiek ritmusára is, hogy megfelelően ékelődjön az ő története a többiek történetei közé.”
A főszereplők az év eleje óta jártak bokszleckéket venni, hogy hiteles figurákat építhessenek. „Bár a meccsek olykor egészen elemelt összecsapásként jelennek meg, fontos a boksztudás, már abból kiderül, konyítok-e hozzá, amikor az első felvonás végén hat-nyolc percig ütnöm kell a bokszzsákot a háttérben” – tette hozzá Bordás Roland.
Az előadást a csütörtöki premier után jövő héten Szentpéterváron, a Színházi Olimpián is bemutatják.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt /Nemzeti Színház
