Mi magyarázza Ön szerint az operaműfaj töretlen népszerűségét? Miért számít az igényesség jelének operába járni? A műfaj mely értékei indokolják, hogy az opera ennyire magas piedesztálon van?
Az opera a legjobb értelemben vett magas kultúra része, amely mind a művelői, mind a befogadói részéről komoly teljesítményt követel. Noha sajnos rátelepedett a sznobéria, sokkal mélyebb és összetettebb műfaj annál, hogy a kísérő körülményei, külsődleges szempontok és aktuális divatirányzatok alapján ítéljünk róla. Sokak számára ma kétségtelenül státusszimbólum operába járni, de szerintem az igazi zene- és operaszeretet a művek világába merülésben nyilvánul meg.
Tény, hogy a legdrágább műfaj, és a közreműködőitől a legnagyobb profizmust követeli meg. Manapság a világközvetítések óriási nézettsége hatalmas nyomást gyakorol az énekesekre és a zenészekre: nem lehet hibázni. A spontaneitás hiánya, e „gépiesített-iparosított” működésmód pedig olykor lélektelenítően hat.
Melyek az opera húzóországai?
Az opera hagyományosan európai műfaj; mi adtuk a világnak, de mára mindenhol elterjedt. Újabban a Közel- és Távol-Kelet országaiban is egyre népszerűbb, és ma már minden kontinensen vannak élvonalbeli operaházak. A fő forrása Itália volt, de a német, a francia és az orosz zene egyaránt jelentős szerzőkkel és művekkel dicsekedhet. A repertoár jelentős része az imént említett országokból származik, de elmondható, hogy szinte minden nagy európai nemzetnek megvannak a remekművei, zseniális komponistái; gondoljunk csak például a csehekre: Dvořákra, Janáčekre. A mi Kékszakállúnk pedig azért érdekes, mert Bartóknak e műve által került be az opera „világnyelvei” közé a magyar.
Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy korszerű opera-előadásnak? Milyen szempontok alapján vethetők össze legjobban egy-egy mű különféle előadásai?
Az a szóösszetétel, hogy tökéletes opera-előadás, ellentmondást hordoz magában. Szoros értelemben tökéletes előadás több száz közül egy, ha van, mert
kegyelmi együttállás szükséges a létrejöttéhez.
Rendezések ügyében a hagyományos és a „modern” olvasatok ütköztetése zajlik, ez a kulturális közbeszéd állandó témája. Egy pazar kiállítású, gazdag színpadképű, látványos előadásnak és a műveket az eredeti közegéből kiemelő-elemelő kortárs rendezésnek egyaránt megvan a maga létjogosultsága. Egy rendezés szerintem akkor jó, ha a hatását fokozva, sőt akár újabb jelentéstartalommal gazdagítva meg is emeli a művet.
Az Ön számára mi tesz emlékezetessé egy-egy előadást?
Egy prózai színházba általában szórakozni mennek az emberek: azonnal fogyasztható cselekményre, átélhető drámára, adott esetben poénokra vágynak. Az opera esetében a „Jó szórakozást!” udvariassági formulát értelmezhetetlennek tartom. Egy operát szerintem eleve csak akkor élvezhet igazán az ember, ha rendelkezik egy bizonyos háttértudással. Ez a műfaj sok időt, méghozzá minőségi időt igényel.
Itt nem elég valamit egyszer látni, hallani, aztán „kipipálni”. Az opera hatása akkor teljesedik ki igazán, amikor úgy tudunk elmenni egy előadásra, hogy kis túlzással kívülről tudjuk, de legalábbis jól ismerjük a darabot. Hiszen egy opera esetén egyszerre kell figyelni a zenére, a szövegre, a cselekményre, a zenei megvalósítás színvonalára és az adott olvasaton keresztüli értelmezésre.
A kortárs rendezések kapcsán gyakori érv, hogy az új közönség, a fiatalok megszólítása a cél, ennek érdekében kell „modernizálni”. Ám az önmagában nem segíti elő a műfaj megkedveltetését, hogy ismerős mai közeget teremtünk, leértékeljük és kissé a korunkhoz „ócsítjuk” a művet. Az pedig kifejezetten káros, amikor kevéssé tehetséges, ám indokolatlan önbizalommal rendelkező rendezők átfogó koncepció hiányában dolgoznak fel egy-egy operát, és izzadságos mesterkéltséggel akarnak valami mást kihozni belőle. Így a műfajjal barátkozóknak nem csak az adott darabba való belehelyezkedést, a folyamatosan érkező zenei, szövegi, képi impulzusok feldolgozását kell „megugraniuk”, hanem még egy plusz feladatot is kapnak hozzá: azt, hogy próbálják meg értelmezni, mit akart a rendező ezzel az egésszel.
Egy jó operarendezést is csak az tud igazán értékelni, aki jól ismeri az alapművet. Az elmúlt években-évtizedekben itthon is születtek valóban csodálatos kortárs olvasatok. Most hirtelenjében elég Vidnyánszky Attilának a minimalizmusával együtt is hihetetlenül gazdag Jenufájára vagy Kovalik Balázs Hamvas Bélára hivatkozó, elképesztően összetett, ötletes, szimbólumokkal dolgozó és megrendítő Mefistofele-rendezésére utalni. Kovalik úgy tudott elhelyezni egy gondolati-cselekményi csavart a műbe, hogy az érvényes, abszolút mai volt, ugyanakkor nem változtatta meg a lényeget, az opera „kifutását”, hanem más megvilágításba helyezve még kontrasztosabbá és erőteljesebbé tette.
Melyek voltak az Ön számára az elmúlt évtizedek legkiemelkedőbb előadásai?
Ha az előadókból indulok ki: Piero Cappuccilli Rigolettója, Domingo Otellója és Hermannja a Pikk dámában, Nicolai Ghiaurov vagy Ruggero Raimondi Fülöp királya a Don Carlosban, Jelena Obrazcova Amnerise az Aidában, Marton Éva Turandotja és Kostelničkája a Jenufában… De ott van a többi, felvételeken vissza nem adható, hatalmas volumenű hanggal rendelkező énekes is, mint Giuseppe Giacomini, Dolora Zajick vagy az ezen a téren nagy meglepetést okozó Mirella Freni, José Carreras vagy a koncertjein az időskorával dacoló Giuseppe Taddei, Carlo Bergonzi… És még hosszan lehetne sorolni a kiváló énekeseket és karmestereket. A tökéletes vagy ahhoz közeli előadások között tartom számon a bécsi Mefistofelét Samuel Ramey-vel, Riccardo Muti elementáris erejű dirigálásával és a Christian Thieleman által vezényelt Parsifalt Domingóval, Meierrel.
A színjátszás hitelessége a tökéletes zenei kivitelezéssel azonos rangú szempont egy operánál?
Közhely, hogy ma már egy operaénekes esetében is nagyon fontosak lettek a színészi készségek. De a legnagyobbak mindig is összekapcsolták a zenei perfekcionizmust a szerephez való minél tökéletesebb átalakulás szándékával. Ilyen volt például Saljapin, aki éppoly hitelesen változott Borisz Godunovvá, Mefisztóvá vagy Don Quijotévá. Az opera világában általában is óriási szerepe van a személyiség erejének, ami nem feltétlenül azonos a kimagasló színészi kvalitásokkal. De meggyőződésem, hogy például Saljapin, Callas és Domingo esetében minden együtt volt: személyiségük varázsa, muzikalitásuk és megjelenítőképességük révén váltak az operatörténet legnagyobbjaivá.
Manapság egyre nagyobbak az énekesekkel kapcsolatos elvárások, de attól tartok, hogy a hangnál fontosabb lett a külcsín, az „esztétikai rátermettség”. Miért tartják a legnagyobb hatású sanzonénekesnek Piafot? Nem a műfajom, mégis megmagyarázhatatlan erővel hat rám is. Mert ahogy Saljapinnak vagy Callasnak,
a hangjában volt az egész életének a drámája.
A stílus utánozható, az emberi sorstragédiák érlelő, mélyítő hatása nem.
Mondható-e, hogy az opera sztárfüggő műfaj, hogy a sztárjai adják el?
Nem igazán kedvelem a sztár szót ebben az összefüggésben. Szerintem a már említettek a döntőek: a hangon túl az egyéniség, a személyiség átütő ereje az, ami számít. A celebes sztárkultusz jellemzője, hogy egy előadó nem művésszé válik, hanem „megcsinálják”. Lehet valakit mesterségesen felépíteni, sztárrá pumpálni, de ez csak rövid távon működik.
Hogyan lehet egy előadást a legjobban elrontani? Miből adódik a legtöbb kudarc?
A rossz rendezésből, az alkalmatlan hangokból, a lélektelen előadásmódból. Abból, ha átjön, hogy az énekesek nem érzik jól magukat az előadásban. Lehet egy előadás bármennyire profi, ha üres.
Melyek a legfelkapottabb művek?
A felkapott, legtöbbször játszott operák mindig az igazi remekművek. Olyan alkotások, amelyek a születésük óta eltelt hosszú idő alatt átmentek a rostán, a kanonizáció folyamatán, és folyamatosan foglalkoztatják az előadókat és a hallgatókat. Mozart, Puccini, Verdi és Wagner művei ilyenek. Az olyan könnyebb, „beavató darabok”, mint mondjuk a Carmen vagy a Parasztbecsület, soha nem vesztettek a népszerűségükből. Megvan a szerepük a látványos nagyoperáknak, és az elemző, mély, adott esetben lelkileg meggyötrő daraboknak is. A Salomét, a Jenufát vagy mondjuk A karmeliták párbeszédeit nem mondanám felkapottnak, de éppolyan remekművek, mint a maga nemében az Aida.
A mai magyar operajátszás hogyan illeszkedik a nemzetközi trendekbe? Mik a mintái, mely hagyományok alapján áll, melyek a legfőbb erősségei?
Igazodik a nemzetközi trendekhez, és van rá esély, hogy a nemzetközi élvonal közelébe kerülhessen. Az Operaház világhírű művészeket hív meg, folyton szélesíti a repertoárt, és sok különleges darabot tűz műsorra, néha már-már túl is látszik feszíteni a kereteket. Igyekszik minden rétegnek megfelelni, hagyományosabb és kísérleti előadásokkal egyaránt előáll. Műsoron tartja a nagy magyar klasszikusokat, Erkelt, Bartókot, Kodályt, és újabban elővette Goldmarkot, Dohnányit, Hubay Jenőt is. Kortárs szerzők szempontjából sincs szégyenkezni valónk, hiszen Ligeti György, Eötvös Péter és újabban Kurtág György is beírta magát az opera nemzetközi nagykönyvébe. Eötvös pedig egyenesen a legelismertebb és legtermékenyebb kortárs operaszerzők közé tartozik.
A magyar opera egyébként már genezisében is nemzetközi gyökerű. Erkel olasz és francia mintára írta az operáit, de „magyar lélekkel” itatta át őket, Kodály a Háry Jánossal és a Székely fonóval a népzenénket építette be a műfajba. Érdekesség, hogy a cimbalom a Háry intermezzójával – a Bánk bánt követve – Kodály által lett klasszikus nagyzenekari hangszer, és került be a világ előadótermeibe. A klasszikus magyar operák A kékszakállú herceg vára kivételével nem váltak a nemzetközi alaprepertoár részévé.A 20. század elején már Goldmark műve, a Sába királynője is kikopott onnan. A Bánk bánnak szerintem lenne esélye bekerülni; jó, hogy itthon igyekeznek minél többet megtenni a népszerűsítéséért.
Mi a véleménye az operagálákról, az áriákat a művekből kiemelő koncertekről? Mit tartanak meg az opera által hordozott értékekből, és mi vész el az ilyen előadások során elkerülhetetlenül?
A gálát népszerűsítő reklámműfajnak tartom. Az opera olyan összművészet, amelyhez képest egy gála csak afféle tűzijáték, könnyed nyári kikapcsolódás lehet. De kétségtelen, hogy „kapudrogként” működhet, hiszen a három tenor koncertjei révén milliók kaptak kedvet a teljes opera-előadásokhoz is, és jutottak mélyebbre a műfaj élvezetében.
Az operának végtelen mélységei vannak, amelyeket semmilyen más műfaj nem képes megadni. Az emberi önkifejezés és teremtőerő legmagasabb rendű megnyilvánulása. Egyesít magában irodalmat, poézist, történelmet, teológiát és filozófiát, sőt tulajdonképpen mindenféle kulturális értéket. Még az építészetet és a képzőművészetet is érinti, és nem csak a díszletek, jelmezek miatt. Nem véletlen, hogy az operaházak „a kultúra templomai”, és minden valamirevaló nagyvárosban az öt legfőbb látnivaló közé tartoznak.
Mint az Új Ember, tehát egy vallási lap két évtizede aktív kulturális szerkesztője mit gondol az opera spiritualitásáról; a lelki útról, amelyre meghívja az embert?
Az opera nem játék, nem egyszerűen „hétvégi kikapcsolódás”! Életről, halálról, örök sorsunkról is szól. Úgy érzem, hogy egy-egy olyan nagy mű, mint például a Parsifal, nem is jöhetett létre csupán emberi erővel. Meglátásai, ráérzései, „megértése” és a közvetítés módja is túlmutat az emberi kreativitáson. A saját megfogalmazása szerint „tükör által homályosan” látó és alkotó Puccini zenei szépségeire sincs racionális magyarázat. Ez a fajta „megérintettség”, lényeglátó képesség túlmutat önmagán.
Jó dallam sok van, de az opera sokkal több szép dallamoknál és hatásos megoldásoknál. Túl van azon, hogy szép. Ám ahhoz, hogy a csoda megszülessen, a nagy komplexitás egyetlen összetevője sem szenvedhet csorbát, ami csaknem a lehetetlen megkísértése. Az opera azt kívánja tőled, hogy kellő időt szánj rá, és ha foglalkozol vele, a teljes valóddal legyél jelen.
Akkor adja a legtöbbet, ha te is a legtöbbet adod magadból.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
