A túlélés művészete - a művészet túlélése a miskolci főutcán

Lehet, hogy más városokban is így volt, Miskolcon viszont biztosan: a régóta sétálóvá lett főutcán járók számára évtizedeken át szinte kötelező megálló volt a Képcsarnok kirakata – még akkor is, ha a kortárs képek, iparművészeti munkák között nézelődők számára szóba sem jöhetett a vásárlás. Köszönhető volt ez nemcsak az alkotásoknak, de a kintről is jól érzékelhető, karakteres és művészi belső térnek is. Talán emiatt lehetett híresen jó, sikeres galéria a miskolci. Biztosan ennek (is) köszönhető, hogy – utolsó vidéki hírmondóként –, ma is működik Miskolcon a Szőnyi István Terem.

Szó szerint: ékszerdoboz

A Képcsarnok vállalat miskolci galériája a színház járdára kilépő, neoklasszicista árkádjai és a Weidlich-palota hatalmas, szecessziós tömbje közé épített modern épületben is karakteres jelenséggé vált, különösen 1974-től. Az 1962-ben megnyitott Szőnyi István Terem ugyanis először akkor született újjá Madarasi István képző- és iparművész, valamint Horváth Péter belsőépítész munkájának köszönhetően (valójában két ütemben történt ez, de az első nagy lépés a negyven évvel ezelőtti volt).

„Öröm látni, hogy ma is működik mindaz, amit 30-40 évvel ezelőtt terveztem” – mondta a tavaly májusi újranyitáskor Madarassy István. Az ő munkája ugyanis nemcsak a két vörösréz díszoszlop, hanem a többi kisebb-nagyobb, a teret együttesen meghatározó, azt a szó szoros értelmében ékszerdobozzá avató sárgaréz elem: a korlátok, a csillár, a feliratok, egyéb rátétek és kiegészítők is.

Hogy mennyire „működik”, az abból is látszik, hogy mindenki úgy gondolta a városban, ennek itt és így kell maradnia. A berendezés ugyanis a felszámolás alá került anyacég tulajdona volt, a felszámoló pedig azt tervezte, elszállítja, és valamilyen módon értékesíti azt.

"Egy pillanatig nem volt kérdés számomra, hogy ez ellen tenni kell valamit, meg kell menteni az értékes berendezést a főutcának, a miskolciaknak, a városnak" – emlékszik vissza Sipos Tamás, aki hét évig vezette alkalmazottként a Képcsarnokot. Értesítette a fejleményekről az önkormányzatot, ahol ugyanígy gondolták. Nem egyszerű, de végül sikeres tárgyalások után megvették az iparművészeti munkákat, így a város közösségéé lett a különleges tér.

Megmentve, az újjászületés részeként

Azonban többről van itt szó, mint egyedi értékmentésről. „A város élete szempontjából meghatározó a Széchenyi utca, Miskolc főutcája. Fejlesztése stratégiai fontosságú a városvezetés számára. A Szőnyi István Terem pedig olyan minőséget képvisel, ami pontosan illik a revitalizációjáról alkotott elképzeléseinkbe” – szögezte le a vásárlás tavaly év eleji bejelentésekor Pfliegler Péter alpolgármester.

Mindezért az is egyértelmű volt, hogy a művészi belső terű helyiség nem kaphat más funkciót, galériaként kell továbbműködnie. Kicsit messzebbre tekintve, a megmentett értéknek új értéket kell teremtenie a sétálóutcán. A működtetésre kiírt pályázatot az addig is a Képcsarnokban dolgozó házaspár, Sipos Tamás és felesége nyerte el – folytathatták az addigi munkát, csak már vállalkozóként.

„Úgy gondoljuk, fontos a folyamatosság, mi ezt szeretnénk képviselni. Képcsarnokként feladatunk volt, hogy az ország más részein élő alkotókat, munkáikat elhozzuk Miskolcra, megismertessük, megszerettessük az itt élőkkel. Ex-Képcsarnokként ugyanezt képviseljük, a miskolci és a miskolci környéki alkotók mellett a tágabb régió, Budapest és a Dunántúl művészeti életére is rálátást szeretnénk biztosítani” – mondta a koncepcióról Sipos Tamás.

Természetesen hozták magukkal a művészeket, mint ahogy az is természetes, hogy a velük kapcsolatban állók köre – 150-200 alkotóról van szó – folyamatosan változik, bővül.

Országos, helyi, érték

A miskolci ex-Képcsarnok a tavaly májusi újranyitás óta folyamatosan szövögeti tovább a maga kulturális hálóját. Például Gonda Zoltán debreceni festőművész kiállításával nyitottak – és ő volt az egyik művész, akit felkértek, hogy vegyen részt „Shakespeare-projektjükben”. Azaz a drámaíró születésének 450. évfordulója alkalmából szomszédjuk, a Miskolci Nemzeti Színház által meghirdetett Shakespeare-évhez kapcsolódva fogalmazza meg ő is gondolatait a szerzővel és műveivel kapcsolatban. Ugyanilyen felkérést kapott Tóvölgyi Katalin, aki kerámiaalkotásaival már többször csatlakozott a Bartók+ Operafesztivál programjához is. Vagy inspirációjukra születtek Sipos István újabb, jellegzetes miskolci tereket ábrázoló rézkarcai. Így lesz helyi és minden értelemben teljesen egyedi a galéria kínálata.

Folytatódik az időszaki kiállítások sora is, sőt, ennek 75 négyzetméteres termét új kulturális térként kívánják bevezetni, hiszen nagyon jó az akusztikája. 30-40 fős közönségnek szervezhetnek itt irodalmi vagy felolvasóesteket, kamarakoncerteket, beszélgetéseket, együttműködve a város kulturális életének más szerepelőivel. Ez még terv. A kiállítás-megnyitók viszont már bizonyították, a műkedvelő és -értő közönség, a helyi és vendégalkotók találkozása termékeny közösséget épít.

A fő kérdés azonban nem a szándék – hanem a gazdasági valóság. Vajon megéri-e ma, Miskolcon kortárs alkotásokat kínálni? Egyértelmű igent vagy nemet egyelőre nem lehet mondani a keresletre, csak az igényre.

„Az a négy hónap, amíg 2014 elején zárva volt az üzlet, egyértelműen nem tett jót. Újra kellett tudatosítani a létünket, azt, hogy látogatható és továbbra is értékes, időtálló alkotásokat kínál a Szőnyi István Terem. Az első, csonka évünket zárva azt biztosan kijelenthetjük: hiányzott a miskolciaknak, amíg zárva volt, és még nagyobb hiányát érezné a város, ha nem indult volna újra” – tekintett vissza Sipos Tamás.

Minden induló üzletnek két év a kifutási ideje, nekik is szükségük van még 2015-re ahhoz, hogy visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Az üzletvezető szerint azonban jó úton járnak, a családok is jobban megengedhetik maguknak a nívós tárgyak vásárlását, és sokat segíthet a piac megerősítésében a további gazdasági fellendülés.

„Az, hogy mi a népszerű, attól is függ, anyagilag mit engedhetnek meg maguknak az emberek. Az elmúlt hetekben természetesen a karácsonyi ajándék volt a sláger, így például az egyedi divatékszerek, kerámiák, porcelánok, grafikák. A festmény és a szobor viszont háttérbe szorult, mert azt a nagyságrendet már kevesebben engedhetik meg maguknak” – összegzett a galériavezető.

Mindenesetre a miskolci ex-Képcsarnok tartja magát, újra kötelező megállója a sétálóutca járókelőinek. Ami azok után, hogy a 90-es évek elején 33 tagból állt a hálózat, 2013 elején viszont már csak öt vidéki galéria volt az országban, majd szép sorban bezártak, önmagában is, szó szerint egyedülálló teljesítmény.

Cs. M.