A túlértékelt brit Királyi Légierő

1941-ben, amikor a Luftwaffe bombázni kezdte Nagy-Britannia városait, a lakosok szerették volna tudni, hogyan fog visszavágni a németeknek a brit Királyi Légierő. Még ebben az évben ? ahogy Michael Paris írja ? Harry Watt rendezett egy filmet Target for Tonight címmel. A dokumentumfilm a légierő tagjainak szereplésével készült. A történet szerint egy Rajna parti olajtározó melletti képzeletbeli pályaudvaron zajlik a rajtaütés. A film arra törekedett, hogy megünnepelje a brit légierő tagjainak hősiességét, akik megmutatták, képesek arra, hogy levezényeljenek egy sikeres támadást. A közönség kétségtelenül úgy értékelte, hogy országuk harcosai nagy pusztítást okozhatnak az ellenség hátországában.

 

A háború hőseit bemutató filmek a világháború végét követő 20 évben rendkívül népszerűek voltak. Ezt a korszakot lehetne ? Taylor Downing szerint ? az ún. "realista" filmek időszakának nevezni: az alkotások a Target for Tonighthoz hasonlóan drámai stílusban, dokumentumfilmként készültek, csakúgy, mint a The Dam Busters (1955) vagy a 633 Squadron (1964). De ismerünk számtalan fekete-fehér amerikai háborús filmet is a The Sands of Iwo Jima (1949) című filmtől kezdve a The Longest Day-ig (1962).

 

Az 1960-as években azonban a történészek betekintést nyerhettek két olyan fő információforrásba, amelyek megkérdőjelezték ezeket a romantikus nézeteket. Először is megjelentek a visszaemlékezések, például Churchill masszív hatkötetes A második világháború (1948?1954) című műve vagy a háborúban harcoló katonák, tengerészek és pilóták újonnan közzétett beszámolói.

 

Második fő forrásnak a Miniszterelnöki Hivatal 1940-es évekbeli tevékenységéről kiadott jelentéseket tekinthetjük. Ezek egyike volt a Sir Charles Webster és Noble Frankland által írt A Németország elleni stratégiai légi támadás című, 1961-ben megjelent négykötetes mű. Ebből kiderült, hogy milyen hatalmas hiányosságok és félremagyarázások voltak a Királyi Légierő világháború elején kifejtett tevékenységét illetően. Egy titkos kabinetjelentés szerint, amely az 1941 nyarán készült légi felvételeket elemezte, a légierő a célponttól számított 7?8 kilométerre kilőtt rakétáinak egyharmada súlyosan célt tévesztett. A kiadott mű intenzív és széles rétegeket érintő vitákat generált.

 

Az 1980-as évekre nagyrészt elfogadott ténnyé vált, hogy mielőtt az új navigációs eszközöket 1942-ben bevezették volna, a légierő támadásai totális kudarccal végződtek, s ma már nincs komoly történész, aki ezt kétségbe vonná.