- Az Isten irodái című nyitófilmben egy családtervezési tanácsadót alakít. Nőként és anyaként tanult újat ebből a történetből?
- Amikor megkaptam a forgatókönyvet, megdöbbentett, hogy a XXI. században mekkora szükség van hasonló intézményekre. Ártatlan módon azt hittem ugyanis, hogy a mai modern világban a fogamzásgátlók használata pofonegyszerű megoldás - arra azonban nem gondoltam, hogy családon belüli párbeszéd nélkül mit sem ér az egész. Egy fiatal lány végletesen magára tud maradni a problémájával, és ehhez még csak nem is kell vallásosnak vagy mondjuk valamilyen szempontból hátrányos helyzetűnek lennie.
- A filmben egy végtelenül kedves, nyugalmas, mindig kicsit mosolygó nőt alakít. A rendezőnő, Claire Simon instrukcióját követte, vagy egyszerűen így képzel egy jó tanácsadót?
- Nagyon különleges módon forgattunk, a fiatal lányokkal ugyanis egyszer sem próbáltunk, hanem ott találkoztunk először a kamerák előtt. Ismertük egymás mondatait, de - miként egy igazi családtervezési központban - nem tudtuk, kikkel fogunk szemben ülni. A találkozás számukra ugyanolyan meglepő volt, mint számomra, és én őszintén meg voltam döbbenve, hogy ezek az amatőr lányok milyen nagyszerűen játszanak - de persze figyelnem kellett arra, hogy közben szerepben maradjak. Claire tehát nem adott konkrét instrukciókat, hanem a helyzet hozta a játékot, és én azt gondolom, egy jó tanácsadónak végtelenül türelmesnek és kedvesnek kell lennie, hogy a fiatalok megnyílhassanak előtte. Egyáltalán, az élet minden területén nagyon fontosnak tartom a türelmet és a figyelmet, mert ha nem hallgatunk meg egy embert, akkor sosem értjük meg őt, és ennél fogva segíteni sem tudunk neki.
- El tudta volna képzelni, hogy valamelyik lány a való életben is hasonló problémákkal küzd?
- Természetesen igen, de számomra sokkal érdekesebb volt, hogy miért jelentkeztek erre a szerepre. Az egyik arab lány például, aki az első jelenetben szerepel, nem akar színésznő lenni, kiváló eredménnyel tanul a jogi egyetemen, mégis fontos volt számára, hogy olyan dolgokról beszéljen, amiről egy tradicionális arab családban nem szokás. Jelezni akarta a világnak, hogy bár ő nincsen nehéz helyzetben, de sok hozzá hasonló lánynak szüksége lehet segítségre.
- Eleinte balett-táncosnak készült, s csak a hetvenes évek elején a színjátszást. Csak nem a ?68-as események hatására döntött úgy, hogy játszania kell?
- Engem egyáltalán nem foglalkoztattak a ?68-as események. 14 éves koromban kezdtem el balettozni egy monacói iskolában, mert olyan rossz tanuló voltam, hogy kellett találnom valamit, amiben jó lehetek. 17 évesen New Yorkba költöztem babysitternek, és emellett tovább balettoztam. Egészen véletlenül éppen ?68-ban érkeztem haza, hogy meghosszabbítsam a papírjaimat, ekkor elkísértem egy barátnőmet egy meghallgatásra, és nagyon megtetszett nekem a színház. Rögtön beszippantott, úgy éreztem, nekem a színpadon a helyem, ezért elvégeztem a színművészeti főiskolát.
- Azt olvastam, a szülei bohém művészek voltak.
- Nem voltak bohémek, csupán szabadelvűek. A neveltetésemből sokat profitáltam később, úgy érzem, sok mindent köszönhetek a nyitottságomnak, de persze voltak hátrányai is. Nehéz volt például számomra olyan férfival élni, aki reggel dolgozni ment, mert egyszerűen nem voltam hozzászokva. Úgy nőttem fel, hogy amikor sütött a nap, apám kiment festeni a kertbe, ha pedig elmentek a fények, akkor bejött. Számomra ez volt a természetes, és nem a kötött munkaidő.
- Harmincéves kora előtt olyan nagy rendezőkkel dolgozott együtt, mint Truffaut és Godard. Mit tanult tőlük inkább: mesterséget vagy világszemléletet?
- Truffaut-val nagy szerencsém volt, mert neki köszönhetem, hogy beleszerettem a filmezésbe. Különleges helyzetbe kerültem ugyanis, hiszen az Amerikai éjszaka (1974-ban Oscar-díjat nyert - a szerk.) éppen a filmkészítés folyamatáról szól, tehát miközben filmeztünk, azt játszottuk, hogy filmezünk. Korábban csak a színpadon tudtam elképzelni magamat, ekkor azonban végleg beleszerettem a filmezésbe - ami ilyen emberek mellett persze nem meglepő dolog. Godard természetesen másképp dolgozott, de szintén fontos élmény volt számomra a közös munka, a Mentse, aki tudja... forgatásán ugyanis megtanultam, hogyan kell minél kevesebb eszközzel létezni a kamera előtt, hogyan kell valós karaktert építeni. Nélkülük ma bizonyára nem ülnék itt, a szép Budapesten.
